Századok – 1997

Történeti irodalom - Árpád előtt és után. (Tanulmányok a magyarság és hazája korai történetéről) (Ism.: Thoroczkay Gábor) V/1192 - Ernst Hanisch: Österreichische Geschichte 1890–1990. Der lange Schatten des Staates. Österreichische Gesellschaftsgeschichte im 20. Jahrhundert (Ism.: Somogyi Éva) I/297

298 TÖRTÉNETI IRODALOM 298 túratörténet és a „forró" történeti antropológia (a mindennapok története) között. Nem tagadja, hogy ez utóbbi kitágította a kutatás horizontját, hogy eredményeit fel lehet használni, de ő „Gesamtgeschichte-t" ír, és nem egyszerűen praktikus okokból vannak fenntartásai a történeti antropológiával szemben, (hogy ti. eredményei csak korlátokkal építhetők bele a struktúrák rajzába) hanem elvileg is - hiszen ellentétben a merev történeti antropológiával, Hanisch nagyon is szintézis-alkotásra törekszik. És talán ez a legnagyobb módszertani eredménye, hogy sikerül koherens egységet teremtenie, hogy képes arra, hogy az osztrák történelem általa meghatározott alaptendenciáit az egész könyvön végigvezesse. Aligha lehet egy recenzió keretében felvillantani azokat a fejlődési vonalakat, amelyeket a szerző oly meggyőzően ábrázol, s amelyek hozzásegítenek, hogy bizonyos 19. századi tendenciák jelentőségét és súlyát, látva 20. századi sorsukat, jobban megértsük. Tudni kell ui., hogy Hanisch a „hosszú" 20. század történetét íija meg, amely valahol az 1890-es években kezdődik és 1990-ig tart. Hanisch ilyen hosszú távon determináns tényezőnek látja a barokk és a felvilágosodás hagyományait az osztrák politikai kultúrában. A tétel persze nem új, Hermann Bahr és Karl Kraus, majd a közelebbi múltban Friedrich Heer és főként Schorske vélekedett hasonlóan. Kétségtelen, hogy Hanischnak sikerült plasztikus képet rajzolni e hagyományokról: a társadalom szokatlanul erős hierarchizáltságáról (rang-kórságáról), ceremónia-kultuszáról, mint a hierarchia külső kifejezési formájáról, amely az udvarból terjed szét a hivatalokba, majd áthatja az egész társadalmat. Mindez a barokk öröksége. A felvilágosodás hagyománya a felülről jövő modernizáció, a bürokrácia óriási szerepe a modernizáció folyamatában. A két alapjában eltérő hagyomány (tehát az ellenreformáció és a jozefinizmus) együttes hatásával magyarázza a politikai kultúra autoritär vonásait, az állam rendkívül nagy szerepét, s az alattvalók bizalmát az államban. Az osztrák politikai pártok jellege és maga a pártstruktúra az egész huszadik században alapvonatkozásaiban változatlan marad: mindvégig jellemző a változó erősségű baloldali (szociáldemokrata), a keresztény és a német nacionalista vonal. A pártok mindig világnézetet képviseltek, nagyobb igénnyel léptek fel, mint hogy választóik igényeit kielégítsék és a kormányhatalmat megszerezzék. Teljes társadalmi programot hirdettek, az élet egészét akarták átfogni: a gazdaság, az emberi kapcsolatok, a kultúra s a mindennapi élet szféráját - mégpedig a születéstől a halálig. Főként „saját" embereikkel érintkeztek, gyerekeiket „saját" iskoláikba járatták, saját újságot olvastak, saját ünnepeiket ünnepelték. A kocsmáknak, uszodáknak is pártszínezetük volt. Táborok szerint köszöntötték egymást, „Freundschaft"-tal, „Grüss Gott"-tal, vagy „Heil"-lel, s minden tábornak megvolt a maga sztereotip ellenségképe. Hasonlóképpen végigvonul az egész 20. századon az osztrák identitás problémája. Hanisch úgy gondolja, hogy háromféle identitást kellene elemezni: a tartományokhoz való kötődést, az osztrák tudatot, amely Kelet-Ausztriában sokkal markánsabb, mint Salzburgban, vagy Tirolban, és az osztrákság német voltát. Érdekesek Hanisch fejtegetései arról, hogyan vált a második világháború után a Monarchia a csillogó, idilli, problémátlan múlttá, az osztrák nemzettéválás szilárd támaszává. Hiszen a Monarchia jelentette azt a tradíciót, amit akkor, a Harmadik Birodalom bukása után osztrák nemzeti hagyománnyá lehetett magasztosítani. Hanisch úgy látja, az osztrák identitás csak a második világháború utáni évtizedekben született meg, s az ma sem több államnemzet-tudatnál. Az osztrákság mélyrétegeiben továbbélnek nem kevésbé fontos más identitások is, mint osztrák-szlovén, osztrák-zsidó, vagy éppen osztrák-német tudat. Említettük, hogy a szerző pontosan körülhatárolja azt a földrajzi területet, amelyről könyve szól: a mai Ausztriáról ír, ill. könyve első harmadában (tehát a Monarchia korában) az alpesi tartományokról. Tisztában van vele, hogy ez a területi elhatárolás a felbomlás előtti időszakra vonatkozóan nagyon is támadható, s kétségtelenül törekszik arra, hogy az osztrákok, az osztráknémetség nemzeti történelmét a vele együttélő, párhuzamosan fejlődő más nemzetek történetével összefüggésben és kölcsönhatásban vizsgálja. (Maga a kötet nyitó dátuma, az 1890-es évek közepe, politikatörténetileg az ún. Badeni krízishez, a nagy cseh-német összecsapáshoz kapcsolódik.) Jóval problematikusabb a könyvben az összbirodalom ábrázolása. Alig-alig merül fel a mű lapjain, hogy Ausztria (Ciszlajtánia, a Reichsratban képviselt királyságok és országok) a dualista Habsburg monarchiának csak egyik felét alkotta. Márpedig az osztrák alkotmányosság problémája, az Obrigkeitsstaat vagy Rechtsstaat kérdése, amely fontos szerepet kap Hanisch elemzéseiben, aligha érthető és magyarázható a dualista rendszertől elvonatkoztatva. Az alkotmányosság számos eleme (pl. a miniszteri felelősség) 1867-ben a kiegyezés következményeképpen épült bele az osztrák alaptörvényekbe, sok esetben éppen a dualista szisztéma gátolta meg az alkotmány teljes felfüggesztését, amint másfelől éppen a dualizmus rendszere, az ugyanis, hogy a kül- és katonapolitika