Századok – 1997

Történeti irodalom - Árpád előtt és után. (Tanulmányok a magyarság és hazája korai történetéről) (Ism.: Thoroczkay Gábor) V/1192 - Molnár András: Batthyány Lajos a reformkorban (Ism.: Glósz József) I/291

TÖRTÉNETI IRODALOM 293 gyakran átgondolatlanok voltak és visszhangtalanok maradtak. Az országgyűlések közötti időszakban hosszú időre passzivitásba vonult vagy éppen külföldre távozott. Számára a politika nem hivatás volt, hanem a nagyúri lét egyik tartozéka, a személyes becsvágy eszköze, melyért azonban tagadhatatlanul sokat áldozott; anyagiakat s végül az életét is. Molnár András az országgyűlési fejezetekben is jól megbirkózik a kronologikus szerkezetből esetleg támadható tartalmi szerkesztetlenség minden történészt próbára tevő dilemmájával, ugyanakkor az események sodrába kerülve túlságosan belecsúszik a részletekbe. Tanulmányának lendülete itt érzékelhetően alábbhagy. Forrásai által sodortatva mintha csökkenne a kritikus távolságtartás önmaga és tárgya között. így például nem csupán Batthyány Lajos mulasztja el szóba hozni a jobbágykérdést és a polgári átalakulás számos kardinális problémáját, a szerző maga sem méri hősét korához. Molnár interpretációjában az igazi áttörést Batthyány számára nem az országgyűlések hozzák meg, hanem azok a — többnyire gazdasági célú — társadalmi egyesületek, amelyek eredeti céljukat ugyan nem érték el, ám az ellenzék országgyűlések közötti szerveződésének, végső soron az ellenzéki párt megalakulásának katalizátorává váltak. Batthyány pályája, sorsa ezen a ponton fonódott össze Kossuth Lajoséval. Az 1840-es évek elején még Széchenyi és Kossuth között ingadozó jövendő pártvezér az utóbbi mellé állt, ám — véleményem szerint — nézeteik feltételezett azonosságánál is fontosabb volt az egzisztenciális érdekközösség, amely a két, egymástól társadalmilag, intellektuálisan oly távol álló politikust összekötötte, és a vármegyei bázison politizáló köznemesi reformerektől elválasztotta. A táblabíró-politikusok számára biztos hátországot jelentett szűkebb pátriájuk, egyszersmind azonban foglyai is voltak e szűk világnak, amelyből csupán az országgyűlések alkalmával tudtak kitörni. A gőgös, gazdag arisztokrata és a nincstelen nemesi értelmiségi rendhagyó pályájának volt egy közös vonása: egyikük sem csinált vármegyei karriert, Kossuth újságíróként, Batthyány éppen ellenkezőleg, a feudális nagyúr jogán futott be politikai pályát. Immáron közössé váló tevékenységük Pesthez kötötte őket, amely szellemi és gazdasági központból a politikai élet centrumává is vált. Ezzel rendhagyó karrierjükből fakadó hátrányuk immáron előnnyé változott. A politikai szerveződés és agitáció eszköztára is megváltozott. A sajtó állandó, a szélesebb közvéleményt befolyásolni tudó fórumot, az egyesületek pedig szervezeti keretet biztosítottak az ellenzéki politika számára. Ezt a két eszközt pedig Kossuth és Batthyány uralta, a vármegyei politikusok nem rendelkeztek olyan lehetőségekkel, amely ezzel konkurálhatott volna, így a párttá szerveződő ellenzék 1847-48-ban már vitathatatlanul a Batthyány-Kossuth páros vezetésével indult harcba. Molnár András helyesen ismeri fel a Batthyány-Kossuth kapcsolat, az egyesületi politizálás szerepét a gróf pályájának felívelésében, ellenzéki vezérré és ezzel potenciális miniszterelnökké válásában. Am a tényszerű leíráson túl adós maradt azoknak az okoknak a kifejtésével, amely a helyenként felszínre törő ellentétek dacára egymás következetes támogatására bírta a két politikust, s arra sem próbál választ keresni, hogy olyan esetlegességeken túl, mint például Deák Ferenc betegeskedése vagy éppen kényelmessége, miért szorultak háttérbe a korábbi országgyűlések ellenzéki politikai vezérei. Izgalmas s nyilván vitára ingerlő kérdés a két öntörvényű politikus személyes hozzájárulása a közös sikerhez. A koncepciózus, kiváló szervező, ám anyagi eszközöknek és társadalmi presztízsnek híján lévő Kossuth nem nélkülözhette Batthyány pénzét és tekintélyét, ahogyan program, írás- és szónoki készég híján Batthyány sem Kossuth talentumát. Kettejük kapcsolatában a társadalmi fölény Batthyány, az intellektuális Kossuth oldalán állt, így aligha fogadhatjuk el Molnár András értékelését, aki szerint az 1847-48-as országgyűlésen Kossuth az ellenzéki pártvezér szócsöve lett volna az alsótáblán. Úgy vélem, Batthyány és Kossuth együttműködésének azért érdemes fokozott figyelmet szentelni, mert ez bizonyult Batthyány felemelkedése döntő tényezőjének, ez jelentette a kulcsot miniszterelnöki kinevezéséhez, s adhat magyarázatot az utókornak a Bevezetésben felemlített „hálátlanságára". Molnár András felvetését elfogadva valóban talányos, hogy Batthyány, az ország első miniszterelnöke, a függetlenségi küzdelem mártíija miért nem emelkedett a magyar történelmi panteon népi legendák övezte hősévé, vagy olyan zászlóvá, amely alatt politikai pártok vívják napi harcaikat? Valóban a hallgatás évszázados, társadalmi osztályokat, rivalizáló pártokat átfogó öszszeesküvése fonódott Batthyány Lajos személye köré, miközben újkori történelmünk mindegyik korszaka előszeretettel állította csatasorba a maga oldalán történelmi nagyjainkat Szent Istvántól Kossuthig? Hiszen az ország forradalomban született felelős minisztériumának vezetője akár forradalmi, akár függetlenségi mozgalmak lobogója, de származása, nagyúri habitusa, az arisztokrá-