Századok – 1997

Történeti irodalom - Árpád előtt és után. (Tanulmányok a magyarság és hazája korai történetéről) (Ism.: Thoroczkay Gábor) V/1192 - Mons Sacer 996–1996. Pannonhalma 1000 éve I–III. (Ism.: Szentpéteri József) I/277

TÖRTÉNETI IRODALOM 279 legújabb kiadásának segítségével — mutatja be. A fordítás alapjául szolgáló görög kódex a pásztói bencés monostorban volt, és munkáját a fordító Dávid pannonhalmi apátnak (1130-1151) ajánlotta. Madas Edit a rendalapító Szent Benedek szerepét vizsgálja a középkori Magyarország ránk maradt prédikáció- és legendairodalmában. Mindössze három sermo és egy prédikációtöredék ismeretes: az első két beszédvázlatot a Pécsi egyetemi beszédek néven ismert sermonarium domonkos szerzője készítette a 13. század végén; egy pannonhalmi oklevél hátoldalán megmaradt 15. századi prédikációfogalmazvány, amely itt került először közlésre; illetve az obszerváns ferences Temesvári Pelbárt prédikációvázlata a 15. század második feléből. Vizkelety András a Regula Benedicti középkori kéziratait vizsgálja. Azt a kérdést, hogyan lehetséges az, hogy a történeti Magyarország területéről egyetlen hazai eredetű, vagy biztosan itt használt Regula-kézirat sem maradt fenn, sem a bencések 81 monostorából, sem a Benedek-regulát követő más monasztikus rendi kolostorokból. A IV fejezet scripturae perpetuo duraturae. A scriptorium emlékeinek összefoglalása. Sarbak Gábor a pannonhalmi Liber ruber elemzését nyújtja elsősorban kodikológiai szempontból. A másolati könyv jelenlegi kötése sötétbarna, a vörös nevet az eredeti középkori kötéséről nyerhette. A pannonhalmi levéltár 192 korabeli okleveléből 60-at őrzött meg, ebből 17 csakis ebben olvasható. Az Uros apát által szorgalmazott munka egy 1240. február 16-i keltezésű oklevél utolsó soránál szakadt meg, s maradt befejezetlen a tatárjárás miatt. Szovák Kornél a pannonhalmi konvent hiteleshelyi működésének kezdeteiről (1244-1387) számol be. A késő Árpád-korban még csak alkalmi hiteleshelyi tevékenységet folytatott (az első konventi oklevél 1253-ra datálható), majd az 1320-as évektől egyre szaporodó számú oklevelet adtak ki (a Zsigmond kor elejéig 202 ilyen ismeretes): az esetek egyharmadában a bakonybéli monostor, további egyharmadában a környék (kis)birtokos* lakóinak ügyeiről állítottak ki oklevelet. A tanulmány függeléke — többek között — 45 kiadatlan oklevelet tartalmaz a vizsgált időszakból. Dreska Gábor a pannonhalmi konvent hiteleshelyének 14. századi oklevélátírásait veszi szemügyre. A jogilag érvényesített hiteles másolat (transsumptio) készítésének korabeli gyakorlatát és szerepét vizsgálja: az 1301-1387 közötti évekből csupán nyolc darab átírás maradt fenn, melyek az ismert oklevelek alig egyhuszad részét képezik. Veszprémy László a 13-14. századi pannonhalmi okleveleket az adott korban megfigyelhető írástechnikai váltás szemléltetésére veszi igénybe. Annak bizonyságául, hogy az oklevelek hitelességét biztosító könyvírás, illetve a gyors és könnyed írást, jó olvashatóságot nyújtó kurzív gyakorlat — Magyarországon is — még sokáig párhuzamosan élt egymás mellett. Solymosi László a bencés konventek hiteleshelyi oklevéladásának kezdeteit foglalja össze. Bár a hiteleshelyi működés kialakulásának színterei hazánkban a székes- és a jelentősebb társaskáptalanok voltak, az oklevelek iránt megnövekedő társadalmi igény 1220 táján a fejlettebb írásbeliséggel rendelkező bencéseket és másokat is bekapcsolt ebbe a tevékenységbe. Kezdetben leginkább a kegyúr, a szerzetestárs, egy másik bencés monostor vagy egyházi intézmény foglalkoztatta őket, s csak a 13. század utolsó harmadától vették ki igazán részüket a hiteleshelyi működésből. Az V insigne regni. A királyi apátság társadalmi kapcsolatai a középkorban c. fejezet kitekintést nyújt a Szent Hegyről a birtokállomány összetétele, a királyi és egy magánkegyúri monostor, illetve a commendator-rendszer sajátosságainak ismertetésén keresztül. Solymosi László Albeus mester nyitrai főesperes összeírását három jól áttekinthető térképpel illusztrálja, melyet a pannonhalmi bencések tatárjárás előtti birtokairól, a szakrális rendeltetésű szolgálónépek és templomok, valamint az udvarnokok, a szántók és a szőlőművesek elhelyezkedéséről készített. A történeti források segítségével a IV Béla megbízásából — feltehetőleg Uros apát kezdeményezésére — történt összeírás időpontját 1238 tájára határozza meg. Szent Márton monostora ennek alapján az Árpádkori Magyarország egyik leghatalmasabb egyházi (az összeírás idején 99 kisebb-nagyobb részből álló) nagybirtokának volt tulajdonosa. Ráez György Pannonhalma és Ják összevetését adja abból a szempontból, hogy miben különbözött a királyi alapítású bencés monostor a magánkegyúritól: jogállása szerint — eltérően az utóbbitól — már a 13. században immunitást élvezett, azaz a királyi igazgatással szemben adózási és bíráskodási kiváltságokat a birtokaikon lakó népek felett; egyházjogi vonatkozásban viszont exemptio illette meg, a megyés püspök joghatóságától mentesen közvetlenül az esztergomi érsek, vagy — mint Pannonhalma esetében — maga a pápa alá tartozott. E helyzetből kiindulva egy eddig hamisnak gondolt, 1332-ben kelt jáki oklevél kapcsán a bencés oklevél-hamisítások jövedelem- és egyéb jogérvényesítő rendszerét mutatja be I. Károly király uralkodásának idején. Mátyás király és a monasztikus rendek kapcsolatát világítja meg Kubinyi András. Már a 15. század a rendi élet hanyatlását mutatja, s ez a folyamat Mátyás alatt felgyorsul és a monostorok számának csökkenéséhez vezet. A velük szemben folytatott királyi (és kegyúri) politika kétarcú