Századok – 1997
Vita - Kristó Gyula: A honfoglalók régészeti hagyatékának keltezéséről. (Rendhagyó válasz bírálóimnak) I/234
240 VITA ódusa, használatban maradása, birtokosának élete és a tárgy megszerzési időpontja között „elvileg eltelhetett igen kevés, de igen hosszú idő is (egy évtized vagy egy évszázad)".1 5 Az alábbiakban azon újabb kísérletekről szólok, amelyek a magyar honfoglalók első nemzedéke régészeti emlékanyagának meghatározására tettek kísérletet. Hogy miként változott meg az alapvető felfogás, azt jól tükrözi az alábbi két vélemény, amelyet Mesterházy Károly összegzése — amelynek tárgyalására e helyütt hely- és időhiány miatt nem térek ki — szavaival idézek: „A honfoglaláskori leletek időrendjét másképp képzelte el Fettich N. és másképpen László Gy. Fettich minden szép leletről feltételezte a levédiai eredetét, készülését. László Gy. pedig azt hangsúlyozta, hogy kellett saját ötvöseinknek is lenni, akik már a Kárpát-medencei igényeket elégítették ki. A pontosabb időrendre csak homályos elképzelések voltak".1 6 Erre a véleménykülönbségre utalt Dienes István e mondatokkal: „A karancslapujtői sírhoz hasonló, pompás mellékleteket szolgáltató sírokat a honfoglalók első nemzedékének szokás tulajdonítani. E keltezés mögött az a felfogás lappang, hogy e rangosabb tárgyak még a régebbi szállásterületen készültek és idegen mesterek munkái." Dienes azonban ezt a — Fettich Nándorra visszamenő — nézetet nem fogadta el. Szerinte az államalapítás korában a „honfoglalók előkelőire oly jellemző emlékanyag egyszeriben eltűnik", azért, mert „a törzsi-nemzetségi arisztokrácia, kiváltságait féltve, feladja ősi pogány temetkezőhelyeit, és az új hatalom mellé állva elsőnek temetkezik — keresztény módon — az új hit felépülő templomaiba, illetve az általuk alapított monostorokba", az új renddel szemben az ellenállást választók csoportja pedig elveszti javait, „és temetkezései is szegényessé válnak". Dienes végső összegzése szerint „pusztán a rangos, ritka ötvösemlékek alapján nem keltezhetjük tehát e temetkezéseket a legkorábbi időkre, legfeljebb annyi bizonyos, hogy az államalapítást megelőző korszakból valók". Ugyanakkor Dienes is megkísérelte a karancslapujtűi leletet pontosabb időhöz kötni. Úgy vélte, hogy mivel a díszítetlen felületű, visszapödrött végű keskeny pántkarperec „inkább a század első feléből, első két harmadából ismeretes", a karancslapujtői lelet esetében a temetkezés felső időhatárát a X. század végénél szűkebbre lehet vonni. Ennek megerősítéséül hozta fel, hogy maga ilyen karpereceket ásott ki az orosházi I. számú temetőben Hugo és Lotár (931-945) érméjével együtt.17 Meg kell jegyeznem, az orosházi temetőt a pénz alapján csak akkor lehet a 10. század közepére keltezni, ha a pénz verésétől — a Kárpát-medencébe kerülésén és itteni használatán át — a földbe jutásáig eltelt időt legfeljebb egy évtizedre tesszük, ami végül is egyedi esetben nem elképzelhetetlen. Am hogy úgyszólván minden, pénzzel „keltezett" sír esetében ugyanezt a „megoldást" alkalmazzuk, azaz hogy legfeljebb egy évtizednyi idővel számoljunk az érme verésétől a földbe kerüléséig, teljességgel valószínűtlen, ellentmond annak a fenti elvnek, hogy az érme éppen azért menekült meg a tulajdonos akarata szerint a beolvasztástól, mert az viselni, használni óhajtotta. Azt pedig ugyancsak nehéz feltételezni, hogy a zsákmányként érmét szerző fiatal emberek 10 éven belül mind elhaláloztak, s így velük temették a pénzt is. Miért időzöm újra a pénzes sírok kérdésénél? Azért, mert a horizontokkal, analógiákkal való keltezés — mint Bálint Csanád fentebb idézett soraiból kitűn-
