Századok – 1997
Vita - Kristó Gyula: A honfoglalók régészeti hagyatékának keltezéséről. (Rendhagyó válasz bírálóimnak) I/234
236 VITA kon nyugvó adalékokat, amelyek mondanivalójukat az időskálán is többé-kevésbé megbízhatóan el tudják helyezni. (A népélet sok, archaikusnak tűnő elemével az a legnagyobb baj, hogy ezek keletkezésüket, virágzásukat illetően nem datálhatok. Ezért nem tehetem magamévá Takács Miklós azon kritikai véleményét, hogy figyelembe kellett volna vennem a honfoglaló magyarok életmódját vizsgáló néprajzkutatók megállapításait is. Ezek az eredmények vagy datálatlan, korhoz nem köthető archaizmusokra épülnek, vagy pedig keltezett írott forrásokra. Ez utóbbiakról viszont, lévén a történelemnek is kútfői, kimerítően értekeztem.) így a régészettudomány mindazon vonulatának, illetve képviselőjének, ami, illetve aki történeti kérdések eldöntéséhez kíván hozzájárulni (ami végtére is lehetőség, de nem szükségszerűség), kiemelten kell kezelnie a kronológiai kérdéseket. Bálint Csanád az avar kor kapcsán tekintve át a honfoglaló nemzedék(ek) régészeti hagyatékának meghatározását, a keltezés négyféle módszeréről emlékezett meg. Az alábbiakban — írásom első részében — magam is e módszerek Bálint által tárgyalt sorrendjében teszem meg észrevételeimet. 1. Keltezés pénzzel Bálint szerint „e módszer a leghagyományosabbak egyike, ezt szokás a leginkább megbízhatónak tartani".1 A pénzzel való keltezés azonban a magyar honfoglalás kor leletanyagának túlnyomó része esetében nem jöhet szóba, mert nincsenek pénzek a sírokban. (Fontos hangsúlyozni, hogy a régészet a honfoglalás kort sokkal tágabban értelmezi, mint a történettudomány, legalább a 895-970 közti időszakot érti rajta.) Az elmúlt évtizedben elkészült a korszak valamennyi, akkor ismert pénzleletét feldolgozó monográfia,2 ami nagymértékben megkönynyíti a tisztánlátást. Az alábbi megjegyzések tehát csak a honfoglaló anyag kis részére vonatkoznak, a bizonytalan számú sírból alig több mint százra,3 vagyis az anyag optimális esetben is legfeljebb néhány százalékára. Ezek az érmék részint hadizsákmányként, részint kereskedelmi tevékenység eredményeképpen jutottak a Kárpát-medencébe (a nyugati és a bizánci pénzek a kalandozó hadjáratokból, az arab dirhemek távolsági kereskedők révén). A 108 korabeli érmes sír közül 42-ben fegyveres férfi nyugodott, legfeljebb 13-ban fegyvertelen (a az érmes sírok másik fele asszony, gyermek vagy ismeretlen nemű személy temetkezéséből való). Feltűnő, hogy a zsákmányszerző akciók egyéb tárgyi emlékei a temetkezésekben nem hagytak nyomot, nyilván azért, mert az új tulajdonos a nemesfémet beolvasztotta, és abból saját ízlésének megfelelő vereteket készíttetett. Ilyen körülmények között a „korabeli érmék... egyedülállóan közvetlen tanúi a hajdani vállalkozásoknak. Azért is maradtak meg, mert zsákmányolóik tudatosan az eredeti formájukban való megőrzésük mellett döntöttek, akár emlékül, akár mert felhasználásukkal nem volt különösebb gond: néhányszor átlyukasztották a pénzeket, nem törődve azok érmeképeivel, majd ruházatukra, lószerszámuk szíjazatára erősítették fel, vagy nyakba akasztva hordták tovább őket: ezüstpénzből akár 30^10 darabot is, aranyból természetesen csak egyet".4 Nagyon fontos megemlíteni, hogy a sírokban talált érmék száma — a más forrásból származó dirhemeket is beleértve — „meghökkentően kevés" (nem éri el az 500-at). Ennek igazolásául két példa: Itália hosszú évtizedeken át évi 10 mérő (375 kg) ezüstöt fizetett a
