Századok – 1997

Vita - Kristó Gyula: A honfoglalók régészeti hagyatékának keltezéséről. (Rendhagyó válasz bírálóimnak) I/234

VITA 237 magyaroknak adóként, s ebből a temérdek kincsből érme formájában mindössze 251 dénár maradt meg. A másik példa még meglepőbb tanulságot hordoz. Bár a magyarok 862-955 között csaknem száz éven át meglehetős gyakorisággal látogatták zsákmányszerzés célzatával a német területeket, onnan összesen 20 érme maradt fenn, abból is 12 egyetlen sírban, a karosi II. temető 52. sírjában.5 Az érmék csekély számára nem lehet kielégítő magyarázat az, hogy az adókat nem pénzben, hanem veretlen ezüstben kapták a magyarok, hiszen a zsákmány bizonyosan elsősorban a nemesfémből való pénzekre terjedt ki. Szó sincs tehát arról, hogy a sírokban fennmaradt pénzek a beáramlott érmemennyiség „reprezentatív mintavételét" jelentenék akár területi megoszlás, akár a különböző eredetű érmék egymáshoz viszonyított számbeli aránya, akár egyéb más szempontok tekintetében. Nem elég „csapás" ránk nézve, hogy az érmés sírok a ránk maradt honfoglalás kori (?) temetkezések mindössze kis részét teszik ki, hanem még azt is el kell viselnünk, hogy ami fennmaradt, az sem mutat a fennmaradásban bármiféle rendszerre, ami mögé koncepció lenne felvázolható. El kell fogadnom Kovács László azon véleményét, hogy az érmék megmaradásában új tulajdonosaik akarata döntött: ők határoztak az érmék eredeti formájában való megőrzése mellett, akár emlékül is. Egy koherens, a Kárpát-medence egészére érvényes rendszer helyett az érme zsákmányolójának szubjektív akarata érvényesült tehát az érme megsemmisítése (beolvasztása) vagy érmeként való megőrzése dolgában. Ha a tulajdonos úgy határozott, hogy az érmét érmeként őrzi meg, rendre átlyukasztotta (2 vagy 4 Íjaikkal), és díszként használta, illetve családtagjainak (asszonyának, gyermekeinek) adta oda használatra. Ebben a helyzetben a lehető legkisebb valószínűsége annak van, hogy a tulajdonos az érmét megszerzése és érmeként való meghagyásáról szóló döntése után röviddel eltemettette. Márpedig a magyar régészettudomány egyik-másik képviselője határozottan ezt a nézetet vallja. Mesterházy Károly arra gyanakszik, hogy „a pénzeket viszonylag hamar sírba tehették, legkésőbb a kibocsátójuk halála utáni évtizedben. így mind a szamanida dirhemek verési ideje, mind a nyugati pénzek kibocsátójának halála utáni időpont jelzi a temetés időpontját".6

Révész László szerint biztos, hogy a karosi II. temető már említett 52. síijában található érmék — Gyermek Lajos (899-911) mainzi denárai és a szamanida emír 904— 905-ben vert dirhemei — „tulajdonosukkal együtt még a X. század első negyedében a földbe kerültek".7 Hogy eleve nagyobb óvatosság lett volna indokolt, már önmagában a karosi I. és II. temető érméiből következik: e sírmezőkből 864-866. és 893-894. évi veretek is ismeretesek, vagyis olyanok, amilyeneket a honfoglalás előtt vertek. Még ennél korábbi veretek is felbukkannak honfoglalás kori sírokban. így pl. a tiszaeszlár-bashalmi Fenyvestábla I. temetőjének 13. sírjában Jámbor Lajos császár (814-840) bourges-i ezüstözött bronz denára vagy a Balatonszemes-Landler Jenő utcai temetkezésen Theofílosz, II. Mihály és Konstantin társcsászárok (832-839) solidusának negyede. Cifrázza a dolgot, hogy az előbbi sírban Jámbor Lajos denára II. Lotár itáliai király (945-950) veronai denárával együtt fordult elő.8 Nem haszon nélküli újra Mesterházy Károlyt idéznem: „a nyugati pénzek jelentős része 9. századi. A 9. századi pénzek keltező értékét az szabja meg, hogy volt-e a sírban későbbi érem vagy sem. Ha egész sor pénz volt