Századok – 1997

Vita - Révész László: Kristó Gyula könyvéről I/215

230 VITA már idézetekhez folyamodunk, nem árt a pontosság. A mondat ugyanis így hangzik: The pure nomad is a poor nomad. Tehát: „aki csak nomád, az csak szegény nomád." (Helyesen idézi Ecsedy 1983. 16-17.). így pedig már egészen más a dolog értelme. Árpád sírjának kérdése. Hogy a honfoglaló fejedelmet Óbuda határában (Fejéregyházán) temették volna el, azt egyetlen forrás említi: Anonymus Gestája. Éppen a történészek forráskritikai megállapításai nyomán derült ki, hogy a Névtelen által említett személyek, népek, csaták, események stb. aligha foghatók fel hitelesnek. Netán éppen ebben az egyetlen kérdésben kellene abszolút és vitathatatlan hitelt adnunk a Gestának? Kétkedésemet, ha úgy tetszik, Kristó Gyula érvelésével is alátámaszthatom. Könyvének egy későbbi részében Taksony sírjával kapcsolatban írja, hogy a fejedelem halála után legalább 130 évvel keletkezett az őskrónika, amely megemlíti, hogy őt az azonos nevű falu határában temették el. Az eseményekhez képest azonban ez túl távoli idő, s a krónikás is csak azt említi, hogy „dicitur" (mint mondják), tehát csak egy vélekedést ismer (259. o.). Márpedig ha a krónikás hagyomány ez esetben nem kétségtelen hitelű, vajon miért lenne az Anonymus több mint kétszer annyi idő távlatából lejegyzett tudósítása? Ami végezetül a kíséret széttelepítését, s az új hatalmi központ kiépítését illeti: az említett felső-tisza-vidéki temetők 10. század közepi lezáródása kétségtelen tény. S az is aligha lehet véletlen, hogy ugyanebben az időszakban nyitják a Székesfehérvár és Esztergom környéki, immár kétélű kardokkal felszerelt harcosok által jellemezhető temetők sorozatát. E jelenség még akkor is feltűnő lenne, a meginduló építkezésekkel együtt, ha a történeti források nem szólnának e helyekről, mint fejedelmi központokról (Bakay 1965., Bakay 1967.). Ennyit az új központok hiányolt régészeti nyomáról. Még egy, talán mellékes, de számomra rendkívül bosszantó téves hivatkozásról. Könyvének egy későbbi fejezetében Kristó Gyula — egyébként teljes mértékben jogos — bírálattal illeti a törzsnévi helynevek forrásértékét, és azt a hipotézist, mely szerint azok névadói törzsi töredékek katonáskodó népelemei lettek volna. E felfogás lelkes híveként említi e recenzió szerzőjét is. A leghatározottabban szeretném kijelenteni: soha ilyesmit le nem írtam, sem az idézett helyen (Révész 1991. 950.), sem másutt! Ezzel szemben minden dolgozatomban megfogalmaztam a helyneveknek a 10. századi magyar történelem eseményei, uralmi viszonyai rekonstruálásába történő bevonását illető kételyeimet (összefoglalóan: Révész 1994. 147.). Összegzésként tehát megállapítjuk: a honfoglaló magyaroknak volt nagy létszámú köznépük, mely zömmel már letelepedett, állandó falvakban élt és földet művelt. A társadalom közel sem minden férfitagja volt katona is egyben, a kalandozó hadjáratok résztvevői zömmel a fejedelem, valamint a törzsfők és nemzetségfők katonai kíséretének tagjai közül kerültek ki. A hadjáratok révén szerzett zsákmány és adó túlnyomórészt nemesfémből és luxuscikkekből állott, nem pedig élelmiszerből. Ily módon nem is e réteg eltartását — s különösen nem az egész nép eltartását! — szolgálta, hanem a törzsi-nemzetségi arisztokrácia, s kisebb mértékben annak kísérete vagyonát gyarapította. Ennek a — zömmel valóban nomád — elitnek a hatalma rendült meg a kalandozások során elszenvedett vér-