Századok – 1997

Vita - Révész László: Kristó Gyula könyvéről I/215

VITA 231 veszteségek, majd kudarcok nyomán. Mire azonban ez bekövetkezett, az egyes rétegek közötti vagyoni különbségek már oly mélyrehatóvá váltak, hogy e törzsinemzetségi arisztokráciának érdekében állott mindent elkövetni — s el is követtek mindent — hatalmuk és vagyonuk megőrzése érdekében. E réteg azon tagjai, akik felismerték, hogy „előre kell menekülniük", az Árpád-dinasztia egyik ága mellett sorakozhattak fel, s kíméletlenül leszámoltak a dinasztia azon ágával, amely körül a változatlanságot, a kalandozások további folytatását óhajtók, s egyúttal a magyarságot a felmorzsolódás felé vezetők csoportosultak. E küzdelem emlékét őrizhetik Konstantin császár azon mondatai, amelyek a fejedelemnek nem engedelmeskedő törzsfőkre utalnak (bár az eseménytörténetből kikövetkeztetetően e széthúzás aligha lehetett jellemző a 10. század első felére, hanem inkább csak a 40-es évekre). A küzdelemben a változást követelő erők kerekedtek felül Taksony idejében — olyannyira, hogy a korábbi nagyfejedelemnek még a nevét sem őrizte meg az emlékezet —, majd Géza korában, aki „véres kézzel" biztosította a hatalmát, és Szt. István uralma alatt is, akinek harcairól a meginduló magyar írásbeliség már részletesen beszámolt. Törekvésük azonban nem járhatott volna sikerrel, ha hiányzott volna az a társadalmi-gazdasági alap, amelyet a letelepedett, vagy letelepedőfélben lévő saját néptömegeik jelentettek. Ezek hiányában arra a sorsra juthattak volna, mint az avarok 626 után: alávetett népeik elszakadnak, a keletről beáramló csoportok (az avarok esetében az onogurok, Taksony idejében a besenyők) bejelentik igényüket a főhatalomra, s ha sikerül is azt megőrizniük, a bezárkózás, elszigetelődés lassan felőrli erejüket. A régészeti adatok tehát — Kristó Gyula könyve alapján úgy túnik — ellentmondásba kerültek a történeti forrásokkal. Ez az ellentmondás azonban csupán látszólagos: egykorú, belső írott forrásaink ugyanis nem léteznek (219. o.). Miután a régészeti leletek tanúságait mereven elutasította, e hiányt a szerző kétféleképpen próbálta áthidalni: térben és időben távol eső analógiák felhasználásával, valamint — igen szelektíven válogatott és szubjektívan értelmezett — külső írott források vizsgálatával. Az analógiákról: nem lehet kilométerek ezreit, évek százait egy könnyed mozdulattal átugrani, s a 6. századi türkök és a 20. századi altáji nomádok jellegzetességeit a 10. századi magyarokra is érvényesnek vélni (220. o.). Egyébként is: az Altáj vidéki nomád és a dél-ukrajnai nagyállattartók között ég és föld a különbség (Matolcsi 1983. 281-306.). A források közül pedig nem lehet csak azokat elfogadni, amelyek a magyarok nomád voltát sugallják, s lesöpörni azokat, amelyek életmódjuk sokszínűségéről tanúskodnak (Maszudi, Ibn Ruszta). E kérdésben rendkívül megszívlelendőnek tartom Ecsedy Ildikó alábbi szavait: „A nomádok tetteit ugyanis a falaik mögé húzódó földművesek jegyzik fel először, a maguk szemszögéből, és korlátozott történelmi horizontjuknak esetleg nagyon is történetietlen perspektíváiba helyezve őket, megjelenésüknek csakis a sérelmes mozzanatait, s legfeljebb szembetűnő külsőségeit regisztrálva. S ezért a földművesek számára a nomád többnyire „harcias", „támadó", „rabló"; a távolabbi „békés", azaz gyenge és (még vagy már) többé-kevésbé helyhez kötött pásztorközösségekről nem is igen szereznek tudomást." (Ecsedy 1983. 17.). Számomra úgy tűnik, némely történészünk nem, vagy csak igen nehezen veszi tudomásul azt a tényt, hogy a 10. századi magyar történelemről kortárs