Századok – 1997

Vita - Révész László: Kristó Gyula könyvéről I/215

VITA 229 de aranyöveiktől és aranyveretes tegezüktől is. Kristó azonban nem nagyon akar erről tudomást venni, így alighanem két malomban őriünk. Az avar kagáni székhely kérdését nem módszerem igazolásaként, hanem analógiaként hoztam fel. Konkrétan: úgy véltem — s ma is úgy gondolom —, hogy miként a bócsai, keceli, kiskőrösi stb. leletek előkerülése után várható volt a környéken előbb-utóbb egy kagáni sír felbukkanása (s ez valóban meg is történt Kunszentmiklós-Kunbábonyon!), a honfoglalás kori régészeti kutatás jelen állását is egy „Kunbábony előtti" periódusnak sejtem. Ebből következően sehol le nem írtam azt, hogy Zamárdi leleteit tartom egy első számú hatalmi központ bizonyítékainak. Ezt legfeljebb Kristó Gyula vélte kiolvasni dolgozataimból. Hasonló módon ismételten Bálint Csanádra hivatkozik, mint végső és megfellebbezhetetlen argumentumra, hogy „egy temető gazdagsága tehát nem feltétlenül politikai központ közelségét jelzi" (176. o.). Nos, soha nem egyetlen lelőhely (Karos) alapján jutottam ilyen következtetésre, hanem egy adott régió (a Felső-Tisza-vidék) temetőinek tucatjai, s az azokban megfigyelt jelenségek sokasága (az eltemetettek között az aránytalanul nagy férfitöbbség, ezek más területekhez képest példátlan felfegyverzettsége, méltóságjelvényekkel gazdagon történt ellátása, dirhemek itteni sűrűsödése stb.) nyomán. A Kristó által felkínált magyarázat — hogy tudniillik a karosi nemesfémgazdagság oka egy sikeres kalandozó akció, egy ,jó fogás" (176. o.) — oly mértékben komolytalan, hogy részletesen foglalkozni sem érdemes vele. Először is nemcsak Karos gazdag, hanem a jelzett régió valamennyi hasonló lelőhelye. Ez a helyzet a kutatók előtt nyilvánvaló volt a karosi leletek előkerülése előtt is (Dienes 1961. 133.), születtek is magyarázatként különböző elméletek (erről részletesen Révész 1994. 139-150.), kár, hogy e tény elkerülte a szerző figyelmét. Másodszor pedig az ezekbe eltemetettek három generációja nem egy adott pillanatban vált gazdaggá — egy ,jó fogás" következtében —, hanem azok voltak a temetők megnyitásának pillanatában, s azok maradtak az utolsó sír megásásáig. E nemesfémgazdagság valóban csak időleges, s már régóta közhelynek számít a kutatók között, hogy fő forrását a kalandozások során szerzett nemesfémtömeg alkotta. A zsákmányt és a befolyt adót azonban aligha szociális szempontok szerint osztották el, abból a fejedelmi udvartartás, kíséret, valamint a törzsi-nemzetségi arisztokrácia aránytalanul magasabb részt kihasíthatott. Nem tudom ugyan, hogy Tar Szerénd hagyatéka hasonlított-e a karosi vitézek leleteihez (179. o.), de alighanem ő sem rongyokban járt. S az is kétségtelen, hogy az avarok sírjaiban is tükröződik 626 után az aranyeső elapadása, de vezetőik ezt követően is elég tisztességesen fel tudtak öltözködni, sőt, még a 8. század végén is szekérszámra hordták el a frankok a kagáni kincstárból az aranyat. Okozott is ez a hatalmas aranyfolyam az akkori európai gazdaságban hatalmas káoszt. Ami a türkök régészeti hagyatékának szegénységét illeti, ez csak a nemesfémben való szegénységet jelentheti. Köztudott ugyanis, hogy ők a kínaiaktól mindenek felett selymet akartak szerezni, azt aztán végszámra (Ecsedy 1979.; Ecsedy 1983. 15—40., 41-50.). A türk és a magyar temetkezési szokások abban is különböznek, hogy előbbiek a mellékletek nagyrészét nem a halottal temették el, hanem az áldozóhelyeken hantolták a földbe. Kristó Gyula nagy súllyal hivatkozik Owen Lattimore megállapítására: „az igazi nomád — szegény ember." Nos, ha