Századok – 1997

Vita - Révész László: Kristó Gyula könyvéről I/215

VITA 219 ban a kisszíjak darabszámát naiv dolog-e lefordítani az újkori katonai jelzések mintájára, azt majd a korszak avatott kutatói eldöntik (merthogy a Bálint Cs. által elmondottak ezekre vonatkoznak). A magyarok mindenesetre nem viseltek mellékszíjas öveket. Hogy mennyire volt bonyolult a 10. századi magyar hadszervezet, s hogy annak különböző rangú vezetőit hogyan különböztették meg egymástól, ma még vázlatosan sem tudjuk. Egy adott területen és időben (a Felső-Tisza-vidéken és a 10. század első felében) a jelenleg rendelkezésre álló adatok azonban a rangjelző tárgyak összetételének bizonyos törvényszerűségeit kezdik mutatni. Mindig is hangsúlyoztam, hogy ezt egyelőre csak ott és csak akkor tekinthetjük érvényesnek, és nem szabad e jelenségeket automatikusan még csak a korabeli magyar szállásterület egészére sem kivetíteni. E kérdésről sokféleképpen lehet vitázni ugyan, de a „nehezen hihető" (vagyis nem hiszem, 169. o.) nem érv. A szerző ezt követően, miután magabiztosan kijelölte a régészet illetékességébe tartozó (hitvilág, mindennapi élet, gazdaság, stb.) és az azt meghaladó témaköröket (politikai intézmények), csokorba gyűjti azokat a példákat — nem takarékoskodván a jelzőkkel — amelyek szerinte azt szemléltetik, hogy a hatásköri túllépések micsoda „tévedésekbe torkollottak, félrevezették a kutatást, zsákutcátjelentettek." (169-171. o.). Elsőként a Szőke Bélára támaszkodó Szűcs Jenőt rója meg, aki szerint „a honfoglaló magyarság régészeti hagyatéka mind horizontális (törzsi, nemzetségi), mind vertikális (szociális) tagozódáson átütő viszonylagos homogenitást mutat", de kijut a bírálatokból a Szűcs tételét elfogadó régészeknek is. A századforduló táján Hampel József több monumentális művében összegyűjtötte a Kárpát-medence akkor ismert népvándorlás kori és honfoglalás kori régészeti emlékanyagát, s a rendszerezés során 1907-ben arra az eredményre jutott: a honfoglaló magyarok hagyatékát csak a kis sírszámú, lóval és fegyverrel bőségesen ellátott, gazdagon felékszerezett férfiak és nők sírjaiból álló temetők alkotják, a több száz sírós, szegényes mellékletű temetők pedig az itt talált szláv szolgáltató népek hagyatékát rejtik. A korabeli nemesi történelemszemlélet jegyében fogant, a „párducos Arpád"-kép bűvkörében gyökerező elmélet rövidesen túllépett a tudomány határain, s kifogyhatatlan muníció-tartalékot jelentett és jelent azóta is a jellegzetes szláv szemlélet régi és új hirdetőinek. El is nevezték nyomban e hagyatékot — egy délvidéki, peremterületen fekvő lelőhely nyomán — Bjelo-Brdo-i kultúrának. Noha az 50-es években Fehér Géza, majd Szőke Béla részletekbe menően kimutatták, hogy e temetők sehol nem lépik át a korabeli magyar nyelvterület határait, emlékanyaguk pedig a legszorosabb szálakkal kötődik a honfoglaló magyarság hagyatékához, s eredményeiket a magyar — s egyre inkább a környező országoknak a kérdéssel objektívan foglalkozó — kutatói is elfogadták, a szláv eredeztetés kérdése búvópatakként újra és újra felbukkan (Fehér 1957. 269-318.; Szőke 1962.). A kérdéssel legutóbb Bálint Csanád foglalkozott részletekbe menően, a kutatástörténetet is áttekintve, s megállapította: e népesség azonos a 10-11. századi magyar köznéppel, amely a peremterületeken nyilván keveredett szláv, a központi területeken pedig avar csoportokkal is, emlékanyaga azonban összességében nem vezethető le a jellegzetes morvaországi, dalmáciai és horvátországi, de még a Zalavár környéki 9. századi népesség ha-