Századok – 1997

Vita - Takács Miklós: A 10. századi magyar szláv viszonyról és a honfoglaló magyarok életmódjáról. (Néhány megjegyzés Kristó Gyula: A magyar állam megszületése című könyvéről.) I/168

170 VITA élesen bíráló szerző „alkalmazta a klasszikusokat" a kötelező citatológiát jóval meghaladó mértékben. Ennek ellenére: kár lenne részletesebben foglalkozni a bírált könyv „marxizálásaival". A recenzensnek ui. nem a vagdalkozás a célja, hanem a pozitív értelemben vett vita, az elemzett korszak jobb megismerése érdekében. 2. Kristó Gyula könyvében igencsak hangsúlyosan szerepel a régészet, pontosabban a kort kutató régészek jelentős részének bírálata.1

8

A kritikai megjegyzések túlnyomó többsége két tényezőt vesz célba. Egyrészt azt, hogy a régészek túl szokták lépni illetékességük határait, másrészt pedig azt, hogy félreértelmezik az általuk feltárt leletanyagot. (Itt csak az első ellenvetésről szólunk, a másodikat alább tárgyaljuk részletesen.) Az illetékességi terület túllépése, illetve az „idegen" forrásanyag felhasználásának vádja — a recenzens meggyőződése szerint — a 9-10. század vonatkozásában egészen egyszerűen abszurd. Magától értetődőnek tűnik, mégis ki kell mondani: egy olyan korszak esetében, amelynek igencsak szűkös a forrásanyaga az összes lehetséges adatot fel kell használni.1

9

E módszer egyik szép példája Kristó Gyula recenzált könyve is. О ugyanis, büszkén vallott történészi mivolta ellenére is, számos esetben támaszkodik még a végleges álláspont kimunkálása előtt régészeti,20

embertani2

1

stb. adatokra, annak ellenére, hogy e munkájában is kissé hiperkritikus módon közelíti meg a komplex módszert.2

2

(Az 1980-ban kifejtett, és azóta is vallott felfogása szerint ui.: !

У

Л véleményünk szerint helyesen értelmezett komplex módszer csak akkor alkalmazható, ha egy-egy tudomány a maga pályáján eljutott lehetőségei határáig.")2

3 A forrásanyag felhasználásának a kérdését — a recenzens nézete szerint — nem a hatáskörök vagy az illetőségi területek oldaláról kellene megközelíteni. Sokkal inkább arra érdemes figyelni, rendelkezik-e az illető kutató kellő szakismerettel egy-egy írott adat, régészeti lelet stb. értelmezéséhez. E vonatkozásban a 9-10. századot vizsgáló összes szaktudományban találhatók pozitív és szégyellnivaló példák, és e megállapítás alól természetesen a régészet sem kivétel! A recenzensnek tehát igazat kell adnia a történészek által ismételten hangoztatott kritikának: a történeti korokkal foglalkozó régészek esetében jogos azon elvárás, hogy egy-egy írott feljegyzés felhasználása esetén az illető régésznek kell tudnia olvasni és fordítani az illető forrás nyelvét. Bár ezen érv igencsak kétélű, mert a latin és/vagy a görög nyelvben jártas történészek maguk is meglehetős bátorsággal szólnak hozzá az egyházi szláv, arab vagy perzsa nyelven írott kútfőkről folyó vitához. A felkészületlenség mellett azonban igencsak növeli az egyes szaktudományok közötti információk átvételéből adódó nehézségeket néhány helytelen álláspont is. A legfontosabb: könnyebb felfedezni a szomszéd segédtudomány képviselőinél az ismeretek hiányát, mint saját magunknál. így pl. miközben Kristó Gyula bírálja a korszakkal foglalkozó régészeket az „illetőségi területük" átlépése miatt, sajnos figyelmen kívül hagyja azt, hogy ő is számos helyen nyilatkozik régészeti kérdésekről, méghozzá azután, hogy a könyv egy helyén külön kiemeli saját illetéktelenségét: ,,Amiként aligha valószínű, hogy a történésznek lesz érdemi mondanivalója — mondjuk — a készenléti íjtartó tegez vagy az S végű hajkarika kérdéséhez" 24

Ennek ellenére a könyvében nemcsak pl. a dunaújvárosi avar te-