Századok – 1997
Vita - Takács Miklós: A 10. századi magyar szláv viszonyról és a honfoglaló magyarok életmódjáról. (Néhány megjegyzés Kristó Gyula: A magyar állam megszületése című könyvéről.) I/168
VITA 169 szen más az értelme a „többségi" illetve „kisebbségi" álláspontnak, mint a politikában - minthogy egy-egy állásfoglalás érvényét nem döntheti el híveinek a száma. Tény továbbá az is, hogy a honfoglalás-kor kutatására — részben a forrásanyag hiányos volta miatt — jellemzőek a többségi állásponttal szembeni ciklikus szembefordulások. E vonatkozásban elegendő csak arra utalni, hogy a ma tevékenykedő kutatók többsége által vallott félnomád-felfogás is egy szembefordulásból bontakozott ki. E dimenzióban nyerik el igazi értelmüket a viták is, amelyek a feleket nemcsak ellenfelük, hanem saját érveik újravizsgálatára is rákényszerítik. Váczy Péter eljárása lehet a zsinórmérték, mivel ő — Bónis Györgygyei folytatott vitája során — nagy alapossággal tekintette át a 11. századi magyarság anyagi és szellemi kultúráját.10 Amikor e sorok írója eldöntötte, hogy Kristó Gyula művelődéstörténeti jellegű műveiről bírálatát papírra veti, nem a vélt vagy ténylegesen is létező „ellentábor" hadállásainak védelme érdekében cselekszik. (Saját meggyőződése szerint ui. nem tartozik egyetlen „szekérvár" hívei közé sem.) így pl. — a legérzékenyebb pontokat kiemelve — meggyőződése szerint Györffy György téved Kurszán/Kuszál1 1 szerepének megítélésében, a 10. századi magyar főemberek folyómenti, nomadizáló „sétálóútjainak" kérdésében, vagy a helynevekre épített túlságosan is nagy ívű koncepciókban.1 2 Kristó Gyula e tárgyú kritikái tehát mindenképp megfontolandóak. De ennek ellenére is reflektálnia kell Kristó Gyula néhány utóbbi munkájára. E művek ugyanis több olyan megállapítást tartalmaznak a 10. századi magyar-szláv viszonyról, a honfoglaló magyarság életformájáról, illetve a régészeti leletek értelmezésének lehetőségéről, amelyek vagy tévesek, vagy pedig a leletanyag félreértéséből fakadnak. I. A módszerről 1. Könyve bevezetőjében Kristó Gyula hitet tesz a tacitusi sine ira et studio alapelve mellett.13 A könyv okfejtése és szóhasználata alapján azonban sajnálattal megállapítható: szerzőjének nem sikerült betartania a tacitusi elvet. A könyv íróját ui. túlzott mértékben is magával ragadta régebbi vagy újabb keletű vitáinak a heve, a válasz és viszontválasz kényszere. Sajnálatos továbbá, hogy kölcsönösen eldurvult a hangnem Kristó Gyula és régi vitapartnere Györffy György között, és így egyes újabb munkáikban1 4 már nem ritkák az olyan minősítések, amelyek nem viszik előre a történettudományt. Egyáltalán nem tartható pozitívnak továbbá Kristó Gyula azon eljárása sem, amelynek során az elemzett könyvében újabb személyekkel is bővíti a túl éles bírálattal illetettek körét. Egy objektivitásra törekvő történésznek nem lenne szabad szakmai ellenfeleinek erkölcsi integritását oly módon megkérdőjeleznie, ahogyan azt a recenzált könyv írója a néhai Szőke Bélával szemben teszi: „külső", Molnár Erik által sugallt megrendelést teljesítő, és hamisítástól sem visszariadó kutatóként jellemezve a korszak régészetének meghatározó jelentőségű alakját.1 5 Igencsak disszonánsán hatnak továbbá a könyv azon részei is, ahol Kristó Gyula marxista toposzokat vél felfedezni szakmai ellenfeleinek, elsősorban Györffy Györgynek az érvelésében.1 6 A recenzens felfogása szerint Kristó Gyulának e tárgyban sokkal óvatosabban illett volna kritikáját megfogalmaznia. Hiszen — műveinek tanúsága szerint1 7 — 1990 előtt éppen az
