Századok – 1997

Történeti irodalom - Árpád előtt és után. (Tanulmányok a magyarság és hazája korai történetéről) (Ism.: Thoroczkay Gábor) V/1192 - Paul Robert Magocsi: A History of Ukraine (Ism.: Niederhauser Emil) VI/1432

TÖRTÉNETI IRODALOM 1433 egyes részek terjedelme nagyjából kiegyenlített, mintegy 300 oldal tárgyalja a 19. sz. előtti korokat, az utolsó két évszázadot pedig közel 400 oldal. Nyilván lehetetlen volna ésszerű terjedelmen belül tartalmi ismertetést adni. Néhány általános vonást mégis el kell mondani. Az egyik, mint a tíz főrész felsorolásából is látszik, az, hogy a könyv Ukrajna történetét úgy értelmezi, mint a mai Ukrajna területének a történetét. A jelenséget, amely persze minden nemzeti történetben megnyilvánul, úgy is nevezhetnénk, hogy ad hoc -territorialitás, tehát a mai államhatárok mindenkori érvényessége. Ez még csak nem is csupán kelet-európai divat. A könyvön belül helyezkedik el 42 fekete-fehér térkép, ezek nagyon áttekinthetőek, és mindegyiken ott van ugyanakkor a mai Ukrajna határa. Ez persze egyszerűen tájékozódási szempontból is hasznos. Magocsi következetesen tartja magát ehhez abban a vonatkozásban is, hogy az ezen a területen élt népek, a későbbi nemzeti kisebbségek helyzetéről is jóformán mindegyik főrészben beszámol, ha korábban nem esett róluk szó, akár a középkorig visszamenően is bemutatva az előzményeket. A gazdaság, társadalom és az állami struktúra mellett nagy figyelmet szentel Magocsi az egyháznak, pontosabban az egyházaknak. Hiszen az eredeti ortodoxia mellett a lengyel-litván uralom alatti területen az 1595-ös unió nyomán unitus egyház is működik (Kárpátalján 1646 óta). A szovjet korszak után pedig a moszkvai patriarchátus alá tartozó szervezet mellett működik egy autokefál ukrán ortodox egyház, meg a moszkvain belül autonóm egyház, és persze a fordulat óta mindenütt az unitus egyház ismét, ahol korábban volt, de a szovjethatalom felszámolta. Magocsinak természetesen nagy érzéke van a nemzeti identitás kérdései iránt is. Többször tárgyalja az ukránok kettős identitását, hogy ukránok is, meg kis-oroszok is, ahogy az oroszok nevezték őket, s ez egyfajta orosz lojalitást is jelentett. A múlt században ez a kettősség még szokásos volt, elég Gogolra gondolni, de éppen a század vége felé már egyértelművé vált, hogy ennek a kettős identitásnak vége. A ruszinok körében a múlt század óta egyenesen három identitás-lehetőséget is kínáltak. A ruszin nyelven és régies cirill-betűkkel írt szövegek használóit óruténeknek nevezték, voltak mellettük russzofilok, akik magukat oroszoknak tekintették, és ukránofilok, vagyis ukránok. A szovjet korszakban hatalmi szóval az ukránofil irányzat győzött. Most, a fordulat után kezd megint jelentkezni egy ruszin irányzat, tehetjük hozzá. Magocsi, aki egy korai könyvében a ruszin nemzeti identitástudat kérdéseit elemezte, nem foglal egyértelműen állást, de úgy tűnik, a ruszin elemet az ukránon belül valami olyasfajtának tartja, mint a magyaron belül a székely. A nemzeti problematika érthetően középponti helyet foglal el a könyvben. Magocsi tisztázza egy helyen (352. o.), hogy az angolszász nyelvhasználatnak megfelelően a nation egy állam minden alattvalóját jelenti, a nationality pedig az államon belül létező kisebbségeket (amelyekre, mint jeleztük, a tárgyalás során gondosan ügyel). Ezzel egyet is lehetne érteni, csak akkor nem világos, miért nem tartja jónak az 1868. évi magyar nemzetiségi törvényt, amely pedig pontosan ugyanezt mondta (455. o.) Nagyon érdekes Magocsi modellje a nemzeti mozgalmak három szakaszáról (355. o.) Az első szerinte a hagyománygyűjtésé (nevezhetnénk kulturálisnak is), a második a szervezkedésé (társadalmi egyesületek alakulása, iskolák), a harmadik pedig a politikai szakasz. Ez a modell igen jól használható, elég rugalmas, mert pl. a múlt századi osztrák uralom alatt egyszer már megindult a harmadik szakasz, de azután visszaesett a második szintjére. Az újkor vonatkozásában Magocsi sokat ír az ukrajnai nemzeti kisebbségekről, a lengyelekről, zsidókról, németekről, de a krími tatárokról is. A litvánok kevésbé kerülnek elő, legfeljebb a többiek között, akikről összefoglaló alfejezet szól. Az oroszok persze csak a legújabb kor vonatkozásában kerülnek elő. Magocsi nagyon kiegyensúlyozottan tárgyalja őket, utal a zsidó nagybérlők miatti antiszemitizmusra és a pogromokra, de azt is világossá teszi, hogy az ukránok nem eredendően antiszemiták. Ha a könyv alapvetően politikatörténet, nyilánvaló, hogy a szovjet korszak vonatkozásában ez alapvetően a moszkvai politikát jelenti. A törvénytelenségekről, kivégzésekről és gulagokról persze elég sok szó esik, de a szerző itt sem túlozza el a dolgokat, nem veszít mértéktartásából. És azt is leírja, hogy az első ötéves tervek eredményei imponálóak a gazdaságban. Kiegyensúlyozottságát az is mutatja, hogy az első világháború utolsó évében német fennhatóság alatt elért önállóságról persze nincs jó véleménye, de kulturális tekintetben ebben is lát pozitívumot. Nyilvánvaló, hogy ilyen terjedelmű munkában akadnak tollhibák. Nem azért sorolunk fel néhányat, hogy a könyv értékét megkérdőjelezzük, hanem pusztán azért, hogy egy várható második kiadásnál ezeket figyelembe lehessen venni. Egy munkácsi ortodox püspökség létét 860 táján maga is kétségesnek tartja. De az is megkérdőjelezhető, hogy Kárpátalja 1280-1320 között a halicsi fejedelemséghez tartozott. Nagy Lajos nem uralkodott Dél-Itáliában, csak hadjáratot vezetett oda.