Századok – 1997
Közlemények - Jemnitz János: James Keir Hardie. Politikai életrajz VI/1305
JAMES KEIR HARDIE 1331 marxistáknak, akkor a német párt nemzetközi titkára, Wilhelm Liebknecht az angol munkásvezetők közül egyedül Hardie-ben talált támogatóra. Liebknecht 1889 március elején írt Engelsnek arról, hogy Hardie, akivel még 1888-ban ismerkedett meg, „teljesen a mi oldalunkra állt".73 S mint a párizsi nemzetközi kongresszus német szervezője, a német párt nevében ő hívta meg Hardie-t a párizsi kongresszusra - míg a többi angol küldött meghívását az akkor még Londonban élő Bernsteinnek, illetőleg a Párizsban élő Lafargue-nak engedte át. Hardie tehát a szakszervezeti vezetők közül egyértelműen „kiemelt" helyre került. Számolva a kivételezés visszhangjával Liebknecht néhány héttel később Engelsnek írott levelében megjegyezte: magyarázza meg „az angoloknak", hogy a meghívás „miért szűkült csak Morrisra és Hardie-ra".74 Ezek után nem véletlen, hogy Liebknecht elsősorban Hardie-ra gondolt akkor is, amikor az Internacionálé-kongresszus kapcsán a meghívások „szétterítésére", vagyis a támogató szervezetek megszerzésére került sor. Liebknecht ilyen irányú szervező lépéseivel egyetértett Engels és a Párizsban ugyancsak az előkészítésen munkálkodó Lafargue is. Mindhárman sokat vártak Hardie-tól. Lafargue 1889 májusában Engelshez írott levelében a tőle szokásos lendülettel úgy vélte, hogy Hardie támogatásával az angol bányászok rokonszenvét is megnyerhetik. Engels válaszleveléből mindenesetre kiderül az is, hogy a meghívók szétterítésénél mekkora hányadot tartott fenn Hardie részére. A számok magukért beszélnek: Engels maga 1000 meghívót küldött szét a különféle brit radikális kluboknak, 500-at adott át további elosztásra Eleanor Marxnak, és 500-at Hardie-nak.75 A párizsi kongresszus júliusi megnyitása előtti „utolsó percekben" a kongresszus másik fő szervezője, Eleanor Marx is jelentkezett egy levéllel Engelsnél. Ebben az 1889. június 28-án kelt levelében hangsúlyozta, hogy a kongresszuson nem szabad zárt üléseket tartani, mert akkor ezt anarchista ellenfeleik — s Hyndman is—nyomban „felkapnák" és újabb támadásokra használnák ki. E levelében is megerősítette, hogy az említett ellenlábasokkal szemben Hardie-ra támaszkodhatnak.76 Eleanor ugyanekkor tájt nővérének is írt, s még sokkal lelkesebben nyilatkozott Hardie-ról, aki „nagyszerű fickó és nagyon sokat segített nekünk Skóciában". Mindehhez hozzáfűzte, nagyon reméli, hogy meglesz a pénze, hogy elmehessen és részt vehessen a párizsi kongresszuson. Ezek után következtek még a további Hardie-t bemutató sorok, a hajdani bányászról, a többgyermekes atyáról, aki „teljes egészében autodidakta".77 Amikor Párizsban végül párhuzamosan két nemzetközi munkáskongresszus kezdte meg munkáját, Hardie a marxisták kongresszusán megjelent 20 tagú angol küldöttség soraiban foglalt helyet, noha Hyndman és a posszibilisták a maguk kongresszusára hívták meg. Igaz, a kongresszusok megnyitása előtt mindvégig terítéken volt az a javaslat, hogy a két áramlatnak egyesülnie kell, s Hardie még akkor is ezt a törekvést támogatta, miután a posszibilisták hibájából ez az erőfeszítés eredménytelen maradt.78 Később Hardie azok között volt, akik a párhuzamos találkozó megkezdte után is azt sürgették, hogy a két konferencián résztvevők egyesüljenek. О ugyanis az elvi ellentéteknek nem tulajdonított olyan nagy jelentőséget. Ezt így fogalmazta meg: „Azért akaija az egyesülést, mert a posszibilista kongresszuson vannak
