Századok – 1997

Közlemények - Jemnitz János: James Keir Hardie. Politikai életrajz VI/1305

1328 JEMNITZ JÁNOS első összecsapás az 1887. évi szakszervezeti kongresszuson zajlott le közte és a „lib-lab" Brouadhurst között, akkor ez a küzdelem megismétlődött az 1888. és az 1889'. évi szakszervezeti kongresszuson is, ugyanabban a tárgyban, vagyis az önálló munkáspárt megteremtése kérdésében. Bár Hardie ezen a fórumon nem tudott győzelmet aratni, az állandó parázs viták, összecsapások közepette azért nem maradt magára. Ezek a viták nem voltak személyeskedőek, mindig valós problémákról folytak. S hogy a valóság, a politikai és szocialista előrehaladás lehetősége mennyire bonyolult volt, azt bizonyítja, hogy nemcsak Tom Mann lehetett egy időben egyszerre több munkás-szocialista szervezet tagja (olyanoké, amelyeknek képviselői ugyanakkor éles vitát folytattak egymással), hanem ez Hardie-ra is jellemző volt. A Skót Munkáspárt titkáraként 1890-ben rövidebb időre ő is belépett a Fábiánus Szövetségbe. Nyilván az önművelés és a tájékozódás igénye ebben ugyanúgy motiválta, mint az, hogy innen is támogatást remélt szerezni a Skót Munkáspárt előrelendítéséhez. A sokféle kísérletezés azonban mégsem jelentette, hogy Hardie egy helyben topogott volna, avagy egyszerűen összevissza lépdelt, mindenféle lehetőséget megragadott és közben semmit sem látott. Amikor Rundolph Churchill visszautasította, az ugyanűgy „meggyőzte" őt a tory demokraták korlátairól, mint a Liberális Párt „csúcsvezetésének" szociális csődje. Mindehhez azután hozzájárultak az 1889-es nagy brit sztrájkmozgalom és a nemzetközi munkásmozgalom fórumain, a II. Internacionáléban szerzett új tapasztalatok. Mindez még inkább megerősítette benne azt a meggyőződést, amely már 1887-ben, híres zászlóbontása idején is jellemezte: hogy önálló munkáspárt kialakítására van szükség. így érkezett el az 1892-es országos választási küzdelem küszöbére. Következtetéseiben, szemléletében minden szempontból megerősödve. Szemléletét változatlanul jellemezte még bizonyos kettősség: egyfelől a Liberális Párttal való alkalmi együtthaladásnak az elfogadása, másfelől ennek korlátait látva, minden erővel az önálló munkáspárt megteremtése. Nem volt alkalmi konjunktúra-lovag, szimpla karrierista, és ugyanakkor nem járt a fellegekben sem. Realitásérzékét és egyúttal a tényleges nagy problémák és feladatok iránti elkötelezettségét jól tükrözi az a levél, amelyet 1891 tavaszán írt. Ebben az 1892-es parlamenti választás előzményeit elemezve, már annak esetleges következményeivel is számolt. A levelet a már említett John Burnsnek írta, őt figyelmeztette: „Ha a liberálisok hatalomra jutnak a következő választáson, akkor éppen az, ahogyan elhanyagolják a munkáskérdést, kényszerít majd bennünket nyílt beszédre."6

5 Ugyanebben a levélben még egy Hardie-ra (és nemcsak reá) nagyon jellemző alapállás, ugyanakkor egy jó felismerés tűnik fel. A két nagy történelmi párttal kapcsolatban újra megerősíti korábbi megállapítását, amelyet a későbbiekben is fenntart: „Hozzád hasonlóan úgy vélem, hogy többet várhatunk az egyik párttól, mint a másiktól". Vagyis itt az egyenlő távolságtartástól mégis visszalép, de mindjárt hozzátéve: „de ez a párt közkatonáira igaz, s nem a vezetőire". Hardie és a liberális vezetés közötti kapcsolatok ezután nem is váltak harmonikusabbá, s ez megint nem volt véletlen jelenség, pusztán az ő személyére szűkülő „incidens". A Skót Munkáspárt és a skót liberálisok kapcsolata sem javult, nem alakult ki szövetség. A skót liberálisok még a skót arisztokrata Cunninghame Grahamnak is nehezen bocsátották meg radikalizmusát, munkásbarátságát, azt, hogy a Munkás-