Századok – 1997

Közlemények - Jemnitz János: James Keir Hardie. Politikai életrajz VI/1305

JAMES KEIR HARDIE 1327 gására változatlanul rányomta bélyegét a vallásos gondolkodás és a puritán szemlélet, ami életérzésben olyannyira elválasztotta sok racionalista szocialista társától, akiknek rátermettségét amúgy is megkérdőjelezte. Hyndmannal és a SDF-fel szemben Engels és a körülötte állók is sokszor megerősítették fenntartásaikat. Hardie e kitartó propaganda- és agitációs tevékenységét azonban távolról sem koronázta gyors siker. Az 1888-as pótválasztásokon a Skót Munkáspárt jelöltjei rendre kibuktak. Ami pedig a politikai élet, a pártviszonyok és az önálló munkáspárt megteremtésének ellentmondásait illette, arra jellemző, hogy Hardie ekkor hiába próbálta megnyerni John Burnst, az ismert szocialista szakszervezeti vezetőt, aki pedig 1886-1887-ben még börtönt is vállalt a munkások védelmében - hogy a liberálisoktól függetlenül, a Skót Munkáspárt színeiben lépjen fel a pótválasztásokon. Ugyanakkor Hardie Skóciában újabb lehetőségek után is kutatott. Olyan liberális parlamenti politikusra talált, aki felkarolta a munkásvédelmi szociális törvények ügyét, sajnos csak magányos „fehér holló"-ként. A Liberális Párt „felső vezetésétől", ugyanis a munkások már nem kapták meg a kért és még többé-kevésbé várt segítséget. Végezetül Hardie feleresztett még egy kísérleti léggömböt: annak bizonyítására, hogy pártjuk valóban független munkásszervezet és minden segítséget elfogad, bárhonnan érkezik is. „Saját" legbiztosabb munkásszervezete, az Ayrhire Miners Union nevében meghívta a szervezet évi közgyűlésére Lord Rundolph Churchillt, a „tory demokraták" vezéralakját (a „majdani" Winston Churchill apját), hogy szólaljon fel a munkáskérdésről, a parlamentben is tárgyalt munkavédelmi törvényekről. Hardie öntudatosan húzta alá: „Ön valószínűleg az első konzervatív parlamenti képviselő, akit valaha is meghívtak egy skóciai bányászgyűlésre", mindezt megtoldotta azzal a kijelentéssel (ami nem tért el a Labour Leader cikkeinek hangjától): „Mint munkásemberek, hajlandóak vagyunk támogatni minden olyan parlamenti képviselőjelöltet, aki, ha valóban bejut a parlamentbe, kész felszólalni a munkaidő rövidítéséért."62 Hardie meghívólevele nem járt sikerrel, sőt ugyanakkor nemcsak rontotta liberális kapcsolatait,63

hanem azokat a régi veretű „lib-lab" munkás, szakszervezeti vezetőket is fokozottan maga ellen hangolta, akik amúgy is nehezteltek, sőt gyanakodtak rá, hogy valóban „tory pénzen" dolgozik, s hibáztatták a Liberális Párttal szembeni lázadásáért. Ugyanakkor Hardie 1888-tól 1891-ig mint láttuk, Henry H. Champion The Labour Elector с. lapjában is megszólalhatott. Az ugyan vitathatatlan, hogy a The Labour Elector a munkások, főként az önálló munkásszervezkedés érdekében szólalt meg — s ennyiben a Skót Munkáspárt szervezkedéséről, gyűléseiről is szívesen adott hírt —, de az is tény, hogy Champion valóban kapcsolatban állt a toiy demokratákkal, s egyúttal kiélezetten „liberális-ellenes" volt. így aztán csakhamar meg is romlottak Champion és Hardie személyi kapcsolatai,64

lévén, hogy Champion a torykhoz, Hardie pedig minden tradíciójával (és minden kiábrándulása ellenére) a liberálisokhoz állt közelebb. A felszakadó ellentétek azután az 1890-es évek elején már éles, többször személyeskedő vitákba torkolltak. Ez ugyancsak árnyékot vetett a Skót Munkáspárt tevékenységére - lévén, hogy ekkor Champion a pártot már Hardie-tól függetlenül, sőt kifejezetten ellene kívánta volna „felfuttatni". Hardie közben a Skót Munkáspárt érdekében változatlanul tevékenykedett az . dtala nyilvánvalóan „fő frontnak" tekintett szakszervezeti mozgalomban is. Ha az