Századok – 1997
Közlemények - Jemnitz János: James Keir Hardie. Politikai életrajz VI/1305
1316 JEMNITZ JÁNOS között szakszervezeti vezetőket és liberális-radikális képviselőt (Cunninghame Grahame-t) is letartóztattak. Az ügy politikai vihart kavart fel, a sajtóban, a parlamentben egyaránt. A Liberális Párt vezetősége néma maradt, ami nemcsak a liberálisokban hívő munkásokat és munkásvezetőket ábrándította ki a pártból, hanem radikális értelmiségieket, politikusokat is, többek között a skót arisztokrata származású, akkor még liberális párti parlamenti képviselő Cunninghame Grahame-t. A tiltakozások folytatódtak 1887 novembere után is — már csak azért is, mert a bírósági tárgyalások (és az ezzel együttjáró viharok) áthúzódtak 1888 első heteire —,hiszen ekkor Grahamet és John Burnst29 hat-hat heti börtönbüntetésre ítélték. Mindez felgyorsította a liberálisok és a radikálisok, s még inkább a munkásmozgalom szétválásának folyamatát. Hiszen Grahamnek igaza volt, amikor azt írta:,,minden elismerés a szocialistáké, akik a fővárosban elsőként vállalták magukra, hogy annak a három angolnak a halála, akit Sir Charles Dogbery (London rendőrparancsnoka, J. J.) ostobasága folytán gyilkoltak meg, ne maradjon büntetlen. ' ' Mint azt a szocialista költő, William Morris30 a szocialista hetilap, a The Commonweal 1888 január 28-i számában megfogalmazta: „Az igazi kérdés számukra és számunkra is az, hogy mindebből mi lesz... A gyülekezési jogról, amelyről radikális barátaink azt hitték, hogy rendelkezünk vele, most kiderült, hogy nem létezik, gyakorlatilag bármely felelőtlen rendőrtisztviselő eldöntheti, milyen tüntetést tiltson be..." S valójában ennek az akciónak s a széleskörű felháborodásnak, botránynak nem kis szerepe volt abban, hogy a hatóságok többet nem kísérelték meg kitiltani a tömegeket a Trafalgar Square-ről. Maga a kitiltási kísérlet azonban mutatta, hogy a szociális kérdések mekkora feszítő erővel és nyíltsággal jelentkeztek - ami persze mind visszahatott Hardie korabeli fellépéseire is. S a szociális konfliktusok szinte tömegével taszították Hardie-t a határozottabb osztályálláspont kialakítására. így 1887 tavaszán Lanarkshire-ban hosszú, kemény bányászsztrájk kezdődött, amelynek szervezésében már a szocialisták is jelentős szerepet játszottak. A másik oldalon ugyanolyan fontos volt a kormány részéről bevetett katonai egységek szerepe is.31 A kritikus szemleírók az elhúzódó és kemény lanarkshire-i bányászsztrájk kapcsán feljegyzik, hogy Hardie-tól balra is feltűntek már harciasabb és egyértelműen szocialista munkásbányászvezetők. így mindenekelőtt a lanarkshire-i bányászszövetség szocialista titkára, William Small és a már idézett Robert Smillie. Az ő feltűnésük, szereplésük szintén „balra tolta" Hardie-t, aki ekkoriban a Skót Bányászszövetség titkára lett, csak éppenséggel ő még mérsékelt jelöltnek számított a radikális Small-lal szemben. De ha ő volt is a mérsékeltebb, az nem változtatott azon, hogy 1887 áprilisában a The Miner hasábjain ne szögezze le: „Jelenleg igen súlyos válságon megyünk át." S ha februárban ugyancsak a The Minerben a tőkéseknek kissé általános fogalmazásban ajánlotta fel, hogy a bányászok „tisztes munkát kínálnak a munkáltatóknak a tisztes napi bér" ellenében, miközben már akkor megkövetelte a munkásszervezők szabad mozgását is, akkor most, a lanarkshire-i tapasztalatok után, a The Miner áprilisi számában élesebben fogalmazott: „Mi új pártot követelünk, egyszerűen és tisztán egy munkáspártot, és a szakszervezeteknek megvan az erejük ahhoz, hogy létre is hozzák ezt a pártot."32
