Századok – 1997

Közlemények - Jemnitz János: James Keir Hardie. Politikai életrajz VI/1305

JAMES KEIR HARDIE 1317 Ez teljesen új hang volt, Hardie egyre inkább az új munkáspárt megteremtésére gondolt, amit a lanarkshire-i sztrájk tapasztalatai is felerősítettek,33

bár ekkor még ez a szemlélet Hardie-nál nem vált egyeduralkodóvá. A liberálisoktól már távolodó, de velük még nem szakító fiatal bányászvezető, még megkísérelte, hogy a helyi liberális pártszervezetet mozgósítsa a bányászok igazságának megvédésére - de hiába. E tapasztalatok tették Hardie-t egyre inkább szkeptikussá a Liberális Párt tényleges értékét, segítőkészségét illetően. Ezért még ebben az évben, 1887-ben megjelentette első, már idézett, független munkáslapját, a The Minert, majd még ugyanezen évben fellépett független parlamenti képviselőjelöltként is. Hardie figyelme ekkoriban is sokirányú volt. Egyszerre szerkesztette és írta az említett The Miner cikkeit, vállalta a lap terjesztésének gondját, szervezte a bizonytalanabb gyökerű skót bányászszakszervezetet, és volt titkára a sokkal szilárdabb skóciai regionális ayreshire-i bányászszakszervezetnek. Közben pedig folytatta szerteágazó „publicisztikai" tevékenységét is, amit érthetően egyre inkább áthatott az önálló „munkásvonal" kialakítása, formailag és tartalmilag egyaránt. Ebben a szellemben született meg egyik nevezetes cikke 1887 májusában, amely az Androssan and Saltcoats Herald hasábjain jelent meg. Ebben a cikkben Hardie megint egyszerre intéz kihívást a tőkés rend, s a két történeti párt, a liberálisok és a konzervatívok, de egyúttal a „lib-lab" politika ellen is. Leszögezte: „Ahhoz, hogy egy munkásember a parlamentben egyáltalán érjen valamit, olyan bért kell kapnia, amely megfelel az általa képviselt körzet bérszintjének, és a vele egy szakmában dolgozó munkások bérszintjének. A parlamentbe menjen rendes munkásruhájában, s az sem lehet akadály, ha munkaeszközeit az öltözőszobában kell hagynia kosarában. A parlament ügyvezetőjétől munkáskérdésekben kell szót kérnie, s ezekben a kérdésekben ugyanannak az érzésnek, ugyanabban a hangnemben és ugyanazon a módon kell hangot adnia, mint ahogyan hangot adna egy Radikális Klubban, ha ott szót kapna az elnöktől. Mindenekelőtt nem szabad megfeledkeznie arról, hogy a konzervatívok és a liberálisok nagy része arra egyesült, hogy a tőke érdekeit védelmezze a munkások ellen."34 S ez nem volt minden. 1887 nyarán, amikor egy leköszönő képviselő helyére pótválasztást írtak ki, Hardie vállalta a jelöltséget. Méghozzá úgy, hogy független munkásképviselőként lépett fel, mert a Liberális Párt nem vállalta a támogatását. Ezek után jelent meg a The Miner 1887 júniusi számában az az általa szerkesztett híres kiáltványa - amelyben „nyílt sisakkal" indított harcot a Liberális Párt ellen; s ami még fontosabb volt; az önálló profilú munkásképviseletért. A kiáltványban többek között ez állt: „Meg kívánom kérdezni ennek az országnak a bányászait: vajon ezért szavaztak rájuk (mármint a liberálisokra - J. J.)? Vannak-e osztályjellegű panaszaink? Ha vannak, akkor vajon nem vagyunk-e elég okosak ahhoz, hogy magunk körvonalazzuk ezeket és jelöljük meg az orvoslás útját? S ha van erre megfelelő képességünk, akkor miért ne terjesztenénk választótársaink elé egész Nagy-Britanniában?"35 Hardie e kiáltványában maga fogalmazta meg az ellenvéleményt, miszerint erre munkatársai körében is sokan azt válaszolnák, hogy ezzel ártanának a liberálisoknak és „szélsőségeseknek" ítélnék őket. Erre írta le Hardie emlékezetes, azóta híressé vált szavait: „Akasszák fel a pártot! Mi először bányászok vagyunk, s csak azután