Századok – 1997

Közlemények - Jemnitz János: James Keir Hardie. Politikai életrajz VI/1305

JAMES KEIR HARDIE 1315 Nem meglepő tehát, hogy a szigetországban is állandósultak a már említett munkanélküli mozgalmak. Ezek többnyire spontán jellegűek voltak, de az 1881-1884 között alakult Szociáldemokrata Föderáció kezdettől igen aktív szerepet játszott a munkanélküliek szervezésében. 1886 tavaszán Londonban került sor arra a munkanélküli tüntetésre, amelybe „huligán elemek" is bekapcsolódtak, s a tüntetés London előkelő belvárosában, üzleti és klubnegyedében, a Whitehall környékén zavargásokba torkollott.25 Ilyen zavargásokkal és fosztogatásokkal járó szociális robbanások nemcsak Londonban voltak. Glasgow-ban a nagy skóciai iparvárosban és „vörös" viharsarokban ugyanekkor, még 1887 februárjában hasonló incidensek zajlottak le. Híre terjedt, hogy a sztrájkolok védőrsége és a rendőrök közötti összecsapásban egy gyermek is meghalt. Ez gyújtotta lángra a szikrát, indult meg a spontán tüntető tömeg, s ez a hullám itt is fosztogatásba csapott át. Börtönöket rohantak meg, foglyokat szabadítottak ki (válogatás nélkül). A februári glasgow-i zavargások után 52 személyt letartóztattak, s az ügynek komoly parlamenti visszhangja is támadt. Hardie a sztrájk idején még hangsúlyozottan visszafogott, nem támogatta a sztrájkmozgalmat, de amikor az „incidens" bekövetkezett, ezért már minden felelősséget a tőkésekre hárított, akik a munkásokkal való békés tárgyalások helyett azonnal rendőri úton próbálták rendezni a szociális problémákat, s jócskán provokálták is a munkásokat. Hardie egyúttal hangsúlyozta — amit az akkori londoni események kapcsán is meg lehetett figyelni —, hogy a fosztogatók általában nem munkások, hanem mindenféle lumpen fiatalok voltak. Hardie rendkívül élesen vont közöttük határvonalat. A munkások helyzetéről Hardie az 1887-ben induló „saját" havilapjában, a The Minerben februárban ezt írta: „Az újságok lapról lapra vég nélkül cikkeznek az ír bérlőparasztok szenvedéseiről, miközben teljességgel hallgatnak arról a még sokkal nagyobb szenvedésről, amely kapuik előtt megy végbe."26 A válság tovább tartott, s minthogy sem a munkanélküliség, sem a szocialisták tevékenysége nem csökkent, a munkanélküli mozgalmak is folytatódtak. Különösen így volt ez Londonban, lévén, hogy a világ akkori ipari 4,5 milliós fővárosában 130 ezren maradtak munka nélkül és 500 000 volt a hivatalosan támogatásra szorulók száma 27

1887 őszén rendszeresen vonultak a munkanélküliek a Városháza elé, a Trafalgar Square-re, vagy a Hyde Parkba, hogy megrendezzék tiltakozó gyűléseiket. Október második felében ezeket a gyűléseket már rendre megzavarták és igyekeztek elfojtani, de a zaklatások, a megveretések, a bebörtönzések ellenére azok újra és újra lendületet kaptak. így került azután sor a kor legnevezetesebb ilyen megmozdulására 1887. november 13-án, amikor több szervezet (szocialisták, radikálisok, munkanélküli szervezetek, illetve az üldözött írek) fogott össze és rendezett közös tiltakozó felvonulást a Trafalgar Square-en.28

A felvonulást betiltották, a teret a rendőrség zárta le. A tilalomnak azonban már csak azért sem volt könnyű érvényt szerezni, mert több tízezres tömeg verődött össze a tér körül, s a felvonuló menetoszlopok élén ott voltak a szocialista, szakszervezeti vezetők, radikális képviselők. Ezen a „véres vasárnapon" tényleges utcai harcra került sor a tüntetők és a rendőrség, sőt a lovasrendőrség között. A „véres vasárnapnak" 3 halott és több száz sebesült áldozata volt, a tüntetők