Századok – 1997

Tanulmányok - Gyáni Gábor: A középosztály társadalomtörténete a Horthy-korban VI/1265

1296 GYÁNI GÁBOR jó példája ennek az orvosi pálya. A századelőn és kivált a háborús években nagy számban orvosi diplomát szerző nők közül később módfelett kevesen váltak keresőként orvossá. így azután a fővárosban az orvosoknak többnyire csak 12-13%-a volt a nő végig a korszak folyamán. Az a kevés nő, aki pedig orvosi hivatásából élt, amint egy 1928-as felmérésből is kitűnik, többnyire csak átmeneti jelleggel űzte foglalkozását, mellyel az egyetem elvégzése utáni néhány évet, vagyis a féijhezmenetelig tartó átmeneti életciklust töltötte ki. Ekkor sem kifejezetten az egzisztenciális ráutaltság motiválta legtöbbjüket, hiszen egyharmaduk például anyagi ellenszolgáltatás nélkül végezte orvosi munkáját, további egyharmaduk számára viszont az ebből származó jövedelem csak kiegészítette fő megélhetési forrásukat; ők egész egyszerűen eltartottak voltak.15

3 A nők orvosi diplomát is többnyire azért szereztek maguknak, mert némelyik jól szituált értelmiségi, városi középosztályi családban, elsősorban diplomás apákkal a hátuk mögött, a diploma már szinte státuskelléknek számított a lányok szemében. Ami, ráadásul, fokozta diplomás férfiakkal való összeházasodási esélyeiket. Ezek a házasságok, természetesen, csak igen távolról emlékeztetnek a feltétlen női emancipáció talaján álló „partnerházasság" intézményére, ám ebben a korban, kezdetleges formában mégiscsak bennük öltött elsőként testet a felek egyenrangúságán nyugvó modern családmodell. Amitől azonban a hagyomány továbbra is megkülönböztette azokat. Hiszen az orvosnők, miután nagy számban éppen orvos férfiakkal frigyre léptek, rendszerint feladták kereső munkájukat, hogy legföljebb férjeik oldalán, vagy a társadalmi karitász keretei között folytassák — immár nem kereső munkaként — a gyógyító tevékenységet. Az értelmiségen, bár nem feltétlenül a diplomások körén belüli feminizálódás egyedül a pedagógusok soraiban bizonyult számottevőnek 1945 előtt. Természetesen ott is főleg a középosztály szintje alatt lévő értelmiségi foglalkozások adtak teret a nők munkaerőpiaci érvényesüléséhez. A tanítói pálya, amiről itt elsősorban szó van, fő vonzerejét az elszegényedő középosztály és a feltörekvő városi kispolgárság lányai között fejtette ki. „Ha már egy úri lánynak valamilyen kenyérkereső pályára kell lépnie, szól a visszaemlékező, akkor csakis tanítónő lehet."15

4 E kényszerek és mobilitási esélyek növekedésével azután a tanítói pálya mindinkább elnőiesedett. A húszas években 7-8 ezer, a harmincas években 8-9 ezer főt számláló tanítónők a foglalkozási csoportnak korszakunkban már közel a felét (44%-át) adták, holott akár közvetlenül a háború előtti években is arányuk még 30% körül volt.15

5 A tanítói pálya feminizálódása készítette elő a talajt a nők értelmiségiként is megvalósuló majdani emancipálódásához. Vagyis, a tanítónők esetében vált először összeegyeztethetővé a női értelmiségi keresőtevékenység a családon belüli női szereppel; a tanítónők példája szolgáltatta a modellt, hogy az értelmiségi hivatás több is lehet annál, semmint pusztán csak kitöltse a féijhezmenetel előtti átmeneti életciklust. Jól mutatják ezt azok az 1930-as statisztikai adatok, melyek szerint a tanítónők tekintélyes hányada, több mint a harmada idősebb 40 évesnél (a századfordulón ennek kevesebb mint a fele tartozott a hasonló évjáratba); ők tehát tartósan megállapodtak tanítónői státusukban. Ugyanakkor, ezzel párhuzamosan, megemelkedett ekkoriban a feleségként (és családanyaként) is a pályán maradó nők számaránya: 1930-ban minden