Századok – 1997
Tanulmányok - Gyáni Gábor: A középosztály társadalomtörténete a Horthy-korban VI/1265
A KÖZÉPOSZTÁLY TÁRSADALOMTÖRTÉNETE A HORTHY-KORBAN 1291 sítható volt). Az 1920-as évek végén, az 1930-as évek elején a középiskolai tanárok fizetése nem különbözött lényegesen a mérnökökétől, az orvosokétól vagy a minisztériumokon kívül foglalkoztatott ügyvédekétől, azaz. felénél nagyobb hányaduk keresett havi 300-550 pengőt és harmaduk 500 pengőnél is több jövedelmet élvezett. A polgári iskolai tanárok fizetése 50-100 pengővel maradt el ettől, a tanítók (és óvónők) ugyanakkor legföljebb 200-300 pengő közötti javadalmazásban részesültek.12 1 1923-ban az egyetemi oktatók részére külön fizetési osztályt rendszeresítettek, hogy ezzel is érzékeltessék kivételes helyüket a tanártársadalomban. S valóban, a pedagógusok elitjét alkották, körükön belül az egyetemi tanárok (zömük havi 800-1200 pengőt kereset), már inkább nagypolgári színvonalon élt (ezért sem véletlen, hogy 21 professzor jövedelme haladta tül a 30 ezer pengőt 1935-ben Budapesten).122 Ennek megfelelően az egyetemi tanár presztízse is jóval nagyobb a középosztálybeli értelmiség tekintélyénél. „A három szobalányos, nyolc szobás lakású, autót tartó professzorok s más ilyenek nem lehettek unzereinerek (magunkfajták - Gy. G.), mert feljebb voltak..." - idézi emlékeit egy középosztálybeli orvoscsaládban felnőtt fővárosi értelmiségi.123 Természetesen az egyetemi oktatók tábora is némileg tagolt volt belülről, így egyes kategóriái még a középiskolai tanárokénál is kedvezőtlenebb egzisztenciális körülmények között éltek. A négy orvoskaron a húszas évek elején közel 400 főt, a harmincas évek vége felé közel 800 főt számláló oktatógárdának rendszerint a fele állt adjunktusokból, akik legföljebb 300 pengő keresetben reménykedhettek.12 4 A nem klinikai (vagyis oktatói tevékenységet nem folytató) orvosok létszáma, orvoskari társaihoz hasonlóan, szintén megduplázódott 1920 és 1938 között, vagyis 4500 főről 10 600 főre emelkedett. Sőt, az ezt követő években sem állt meg számbeli gyarapodásuk, 1942-ben már 14 ezer főnél is több az orvos Magyarországon.12 5 Különösen a húszas években bővült gyors ütemben a foglalkozási csoport, midőn tíz év alatt száz százalékos a növekedése. Ennek nem az egyetemi túltermelés volt egyedüli oka, legalább ekkora szerepet játszott a folyamatban az egészségügyi ellátórendszer időközbeni bővülése és alapvető szervezeti átalakulása. A századfordulón (1898 után) nekilendülő és a húszas években ugyancsak lendületes kórházalapítások egyfelől, a húszas évek végi biztosítási törvények nyomán elterjedő biztosítási kör- és szakorvosi rendszer kívánalmai másfelől szinte korlátlannak tűnő keresletet támasztottak az egyetemekről kiáramló sok diplomás iránt. Nem is jelentkezett tömeges orvosi munkanélküliség a 30-as évek elejét megelőzően. Mindezek eredményeképpen a valamikor még hamisítatlanul piaci értelmiségi hivatás mindjobban elbürokratizálódott. 1920-ban az alkalmazott orvosok száma még csupán 2324, tíz évvel később viszont 4336, vagyis az orvosoknak a 30-as években már mintegy a fele dolgozott kórházakban vagy állt biztosítóintézetek szolgálatában. Csupán OTI orvosból 2300 akadt az évtized során.12 6 Igaz, a biztosítóintézetek által alkalmazottak jelentős hányada továbbra sem adta fel magánpraxisát, melyre, mellékjövedelem gyanánt, egyébként rá is volt utalva. Egy 1930-as fővárosi statisztikai felmérés adatai szerint az 1096 alkalmazott orvos kétharmada folytatott magánpraxist. Ugyanakkor a statisztikai vizsgálatba bevont 2697 budapesti orvos egyötöde már egészen kivonult a piacról, nem tartott fenn magánrendelőt; vagyis tízből ekkoriban már csak négy, az évtized végén legföljebb három élt kizárólag magánpraxisból.12 7
