Századok – 1997
Tanulmányok - Gyáni Gábor: A középosztály társadalomtörténete a Horthy-korban VI/1265
1276 GYÁNI GÁBOR szerep szerint ítéltetnek meg, hanem a hatalom mérve szerint és aszerint, hogy a hatalom jellegben mennyire van közel a régi nemesi hatalomhoz... Minél közelebb van egy szerepkör a régi nemesi-úri-megyei hatalomhoz, annál méltóságosabb."4 8 S ez nem is puszta eufemizmus, hanem szó szerint értendő, mivel a III., a IV. és az V. fizetési osztályba sorolt államhivatalnokok, valamint belügyminiszteri rendelkezés értelmében (1922) egyes önkormányzati főhivatalnokok (a vármegyei főispán és alispán, a városi polgármester és alpolgármester, mind az V. fizetési osztályba sorozva) a „méltóságos" cím vagy megszólítás használatára jogosultak.49 Am a VI. fizetési osztálynak megfelelő tisztviselőkategória számára már csak a „nagyságos", a nála is lejjebb álló kishivatalnoknak és egyébként minden érettségizettnek pedig a „tekintetes" megszólítás dukált.50 A cím- és rangkórság jól érzékelhető külső jele az úri társadalmi értékrend iránti feltétlen elkötelezettségnek, ami valóságos struktúraképző erővel hatott a Horthy-korban. De vajon csak és kizárólag ez hatotta át a hivatal és a hatalom világát? Túl azon, hogy a hierarchikus, tehát tekintélytiszteleten nyugvó társadalmi szerveződés és csoportidentitás a polgári értékek szempontjából példaszerű nyugaton sem egészen ismeretlen (Anglia rá a legjobb példa),5 1 az előbb mondottak után sem eleve eldöntött, hogy a dzsentritől visszamaradt úri máz a Horthy-kori köztisztviselői lét egyedüli vagy akár csak meghatározó karakterjegye. Ha a szakszerűség egyértelműen polgári erény és jellemvonás, akkor a közhivatalnok úri/polgári minőségének a meghatározása során vizsgálni kell, hogy a szakértelem etosza része-e a köztisztviselő kulturális habitusának és egyáltalán milyen helyet foglal el benne. A képesítési rendelkezések folytán az igazolt iskolai végzettségen alapuló szaktudás már a századfordulótól sokhelyt előfeltétele az úri középosztály számára fenntartott hivatalok elfoglalásának. De vajon komolyan vehető a köztisztviselők így kikényszerített értelmiségi professzionaüzációja, vagy mint Bibó állítja, nem több a színlelt szakszerűsödés látszatánál? Ezen Bibó azt érti, hogy mindazok, akik „társadalmi adottságuknál" vagy ambícióiknál fogva űriemberek, úgy jutnak be „az úriemberek nagyobb részét tápláló értelmiségi munkakörbe..., (hogy) az értelmiségi szerepkörbe és a szakmába való elmélyedés nélkül" megszerzik annak előírt formai kellékét, a diplomát. S erre a magyar iskolarendszer kivételes lehetőséget ad sajátos gimnáziumi és egyetemi különútjaival.52 Mind több jel utal rá, hogy a közhivatalok megannyi posztján megkövetelt szakszerűsödés, polgárias tisztviselői professzionalizálódás több volt puszta látszatnál. A kutatások mai fokán ma még csak egyedi példák során át mutathatjuk be, hogy egyébként velejéig dzsentri és/vagy úri miliőből érkezve is milyen mértékű profeszszionalizálódásra, ha úgy tetszik, polgárosodásra került sor a közhivatalok rendi levegőt árasztó világában. A Szabolcs megyei főszolgabíró, a naplóíró Olchváry Pál, aki származását nézve (apja elszegényedett, s ezért hivatalt vállaló középbirtokos nemes), sőt hivatali karrierje (előbb szolgabíró, majd 1899-től három évtizeden át főszolgabíró), végül identitása, jellegzetes társadalmi kapcsolatrendszere, életmódjának nemegy vonatkozása folytán hamisítatlan dzsentri, hivatalnokként, de magánemberként szintúgy telis-tele van polgári tulajdonságokkal. A családja nemesi eredetének a dokumentálására sem időt, sem pénzt nem sajnáló, határozott úri tudattal vértezett hivatalnok amellett, hogy