Századok – 1997

Tanulmányok - Hajdu Tibor: A közös hadsereg magyarországi tisztjeinek nemzeti; vallási; szülőhely szerinti megoszlása a dualizmus korában VI/1223

1228 HAJDÚ TIBOR visszavitték 4 évre a közös hadseregbe, egy magyar-szlovák (25-ös losonci) ezred parancsnokának, végül ő és Kálmán is magas beosztásban, honvéd altábornagyként értek karrierjük csúcspontjára.1

2 Magyar vagy német a három Pacor-fivér? Mint honvédtisztek, magyarnak vallották magukat, de a Nagy Iván-féle „Magyarország családai" az 1860-as években még nem tud ilyen nemes családról. Német leányt vettek feleségül, az ő lányaik is Walburgák és Albertinák. Az ellentmondás feloldásaként második előnevet kértek és kaptak a királytól, s így gyermekeik már a karstenfelsi és hegyaljai Pacor nevet viselték. P. Vilmos honvéd tábornok mindhárom fia tiszt lett - а к. u. k. hadseregben. Kettejük még a világháború előtt átigazolt a honvédséghez, a harmadik Pozsonyban gazdászati tiszt. P. Kálmán honvéd tábornok fia nem Magyarországon született; k. u. k. hadosztály parancsnoka az első világháborúban. íme egy németből magyarrá váló katonacsalád jellegzetes útja - melyhez hasonlót számosat találunk alacsonyabb rendfokozatokban is. A szerbek és horvátok térnyerése 48 és 67 között hozzájárulhatott volna a „polgári" származású tisztek arányának gyors növekedéséhez, csakhogy ők voltak legkevésbé polgárok a fogalom valódi értelmében. Az iskolázott, legalább 2-3 nyelven beszélő, a Bildungsbürgertumhoz felzárkózó újtípusú tiszt ideáljának annyira sem feleltek meg, mint a kurtanemesek, a tisztikar megtelt „öreg" délszláv századosokkal, akiket előléptetni már nem akartak. A „Grenzschule", amelyből a katonai alreálba vagy kadétiskolába jutottak, annyi ismeretet sem adott, mint egy magyar falusi osztatlan elemi. A reform szelleme tehát nem kedvezett nekik, s ehhez járult még a határőr-vidék megszüntetése, ami elidegenítette a délszlávok többségét a Monarchiától.13 1867-82 között — becslésem szerint — a tiszti utánpótlásban már csak cca 7% a szerb-horvátok részesedése, 1883-95 között 6%-nál nem több. (A délszláv határőrtisztek mintegy 40%-a szerb, később arányuk a horvátokéhoz viszonyítva csökken.) A délszlávok %-a a századfordulón tovább fogyatkozik, a „brate" elfordul a hálátlan császártól, ha szerb, mindinkább az izmosodó kis szerb fejedelemségben látja jövőjét. A Hadügyminisztérium hivatalos statisztikai évkönyve (Militär-Statistisches Jahrbuch) szerint 1895-től a sorozáson meg nem jelenő katonakötelesek aránya Dalmáciában és a Bácskában fokozatosan emelkedik, a századfordulótól Nyugat-Horvátországban (főleg annak szerblakta részein) is, hogy 1903-tól a délszláv katonaszökevények száma megközelítse szlovák és rutén sorstársaikét, egyes megyékben a katonakötelesek felét is meghaladva.14

így a világháborút megelőző évtizedben éppen azon nemzetiségek részéről legnagyobb mérvű a dezertálás, melyek viszont legkevésbé vannak képviselve az aktív vagy tartalékos tisztikarban. 1895-től már hivatalos kimutatás készül a tisztikar nemzetiségi megoszlásáról (az 1895-1896 évi adatok felhasználását megnehezíti, hogy az aktív és tartalékos tisztek nemzetiségi statisztikáját csak 1897-től választják ketté. ) Eszerint a múlt század utolsó éveiben ( 1895-1899) a szerb és horvát aktív tisztek aránya а к. u. k. hadseregben már alig éri el a 3,5%-ot, századunk első éveiben 2,8%-ra csökken, 1905-1911 között átlag 2,4%-ra. Nagy többségük, mint régebben is, gyalogos tiszt.15

Minden szakíró elismeri, hogy az egyszerű, de bátor, kitartó és harcias délszláv gyalogos tisztek számának ily mérvű csökkenése csapás volt а к. u. k. hadseregre. A horvátok növekvő