Századok – 1997

Történeti irodalom - Árpád előtt és után. (Tanulmányok a magyarság és hazája korai történetéről) (Ism.: Thoroczkay Gábor) V/1192 - Pasquale Fornaro: Risorgimento Italiano e Questione Ungherese (1849–1867). Marcello Cerruti e le intese politiche italo-magiare.(Ism.: Csorba László) V/1211

TÖRTÉNETI IRODALOM 1211 a megyei tudósítók jelentéseinek egy része továbbra is csak ott áll a kutatók rendelkezésére. Reménykedjünk abban, hogy a forradalom és szabadságharc 150. évfordulóján akad majd kiadó és mecénás egy reprint kiadásra. S reménykedjünk abban, hogy más megyék levéltárai is Jároli József munkájáéhoz hasonló színvonalú okmánytárral örvendeztetik meg a nagyközönséget és a szakmát. Nem lesz könnyű dolguk. Hermann Róbert Pasquale Fornaro RISORGIMENTO ITALIANO E QUESTIONE UNGHERESE (1849-1867). Marcello Cerruti e le intese politiche italo-magiare. Soveria Mannelli, 1995. Rubettino Editoré. 290. o. Pasquale Fornaro, a nagy műltú messinai egyetem Kelet-Európa Története Tanszékének docense lassan két évtizede foglalkozik azokkal a kapcsolatokkal, amelyek Közép- és Kelet-Európa történelmét Olaszországhoz kapcsolják. A dunai-balkáni térségre vonatkozó munkássága nemcsak tárgyismeretünket, hanem múltszemléletünket is gazdagítja. Azon olasz történészek közé tartozik ugyanis, akik elég közel vannak ahhoz, hogy pontosan értsék, ami a Duna mentén történik, ám ugyanakkor elég távol ahhoz, hogy képesek legyenek elfogultság nélkül ítélni. Nekik is vannak persze különféle szimpátiáik vagy antipátiáik, de a legjobbak meg tudják valósítani a tacitusi sine ira et studio követelményét. Márpedig nem kell részletezni, milyen fontos lehet az ilyen segítség a térségben dolgozó historikusok számára, akik a legjobb szándékok ellenére is óhatatlanul részrehajlóak lesznek saját közösségeik javára. Pasquale Fornaro egy különleges forráscsoport feltárása következtében lett a 19. századi olasz-magyar politikai érintkezések egyik legjobb szakértője. Lehetősége nyílt arra, hogy kiaknázhasson egy gazdag aranybányát: a Cerruti család palermói magánlevéltárát. Ennek során hamar felismerte, hogy a szárd-piemonti királyság diplomáciai karában figyelemreméltó karriert befutó Marcello Cerruti életútja három fontos időszakban olyan szoros kapcsolatba került a magyar történelemmel, hogy ezáltal megnyílt egy tudományos lehetőség: immár Cerruti felől közelítve, a Cerruti Levéltárban található adatokat az eddig ismert anyaggal összevetve, el lehet készíteni az olasz Risorgimento és a magyar szabadságtörekvések kapcsolatának új összefoglalását. A genovai polgárcsaládból származó diplomata ugyanis — noha fontos latin-amerikai posztokon is szolgált — pályájának legérdekesebb szakaszait a dunai-balkáni térségben töltötte, mégpedig kifejezetten azzal a feladattal, hogy segítse az itt élő népek kapcsolódását az olaszok és a magyarok Habsburg-ellenes erőfeszítéseihez. 1849-ben szárd konzul volt Belgrádban; 1860-62-ben Cavour olasz miniszterelnök I megbízottja (miniszterrezidens) Konstantinápolyban, az említett titkos küldetés szolgálatában; 1863-66 között pedig a külügyminisztérium titkáraként ugyanezeknek az ügyeknek a felelőse. A szerző kellően gazdag anyagot talált Cerruti irataiban, levelezésében ahhoz, hogy mindhárom időszakban gazdag szemelvényekkel dokumentálja az olasz-magyar érintkezés ott és akkor aktuális kérdéseit. Ennek során pedig remekül oldotta meg azt az igen nehéz feladatot, hogy az új adatokat és a téma hatalmas irodalmából régebben ismert anyagot összedolgozza, vagyis Cerruti tevékenységét beleillessze a kor és a téma átfogó ábrázolásába. Pasquale Fornaro könyvéből nagyon érdekes új adatokat kapunk Alessandro Monti ezredesnek 1849 nyarán, a magyar szabadságharc végnapjaiban kifejtett tevékenységéről. Monti ugyanis bizalmas kapcsolatba került a szárd konzullal, így hozzá intézett levelei sorozatában részletesen beszámolt a magyar ön- és honvédelmi háború utolsó hónapjainak — és azon belül az olasz légió tevékenységének — számos izgalmas részletéről. Az eseményeket kommentáló személyes reflexiói jelentősen gazdagítják azt a képet, amelyet a magyar-olasz kapcsolatok e jeles szereplőjének megnyerő személyiségéről eddig ismertünk. A kötet következő fejezetében egy, a magyar történészek által eddig önállóan még nem vizsgált témakörre találunk gazdag anyagot. Tudjuk, hogy az 1860-as évek elején jelentősen megszaporodott azoknak a honfitársainknak a száma, akik az abszolutizmussal szembeni politikai tiltakozásnak azt a formáját választották, hogy a román fejedelemségeken és Törökországon át Itáliába szöktek, majd ott beálltak a magyar légióba. A szerb és a román irányító körökkel ekkoriban szoros viszonyt tartó Cerruti sokféle módon segítette ezeket a magya-