Századok – 1997

Történeti irodalom - Árpád előtt és után. (Tanulmányok a magyarság és hazája korai történetéről) (Ism.: Thoroczkay Gábor) V/1192 - Pasquale Fornaro: Risorgimento Italiano e Questione Ungherese (1849–1867). Marcello Cerruti e le intese politiche italo-magiare.(Ism.: Csorba László) V/1211

1212 TÖRTÉNETI IRODALOM 1212 rokat, joggal látva igyekezetükben annak jelét, hogy a magyar társadalom jelentős része kész a közös Habsburg-ellenes küzdelemre. Cerruti külügyminisztériumi szolgálatának idejéből többek között azok az adatok értékesek számunkra, amelyek arról szólnak, hogy az olasz kormánykörök Kossuth Lajos mellett még mely más magyar emigráns politikusokkal álltak kapcsolatban az 1860-as évek első felében. A téma jelentőségét jelzi, hogy az utóbbi évek hazai történetírásában van olyan irány, amely úgy véli, a Csáky-Komáromy-csoport méltatlanul került háttérbe, Kossuth 1866-ban jogosulatlan bírálattal illette őket, így az Irataim az emigrációból megjelenése idején igazságtalanul támadta őket az elfogult függetlenségi sajtó. Pasquale Fornaro pontosan dokumentálja az olasz kormányköröknek azt az igyekezetét, hogy Torinóban, majd Firenzében a magyar emigráció egyes irányzatai közötti ellentéteket mérsékeljék, miközben természetesen értékelték Csákyéknak azt a gesztusát, hogy Kossuth feltételeinél jóval „olcsóbban" — vagyis kevesebb hatalmi kötelezettségvállalást kérve — ajánlották a magyar közreműködést a Bécs elleni küzdelemhez. (Az említett hazai felfogás sajnálatosan alábecsüli azt a szempontot, hogy a kevesebb olasz vállalás magyar szemszögből nézve szükségképpen kevesebb garanciát jelent annak a rendkívül súlyos morális dilemmákat felvető helyzetnek az elkerülésére, amikor az olasz szövetséges esetleg a magyar győzelem előtt fejezné be a háborút, és így cserbenhagyná dunamenti társát a Habsburg Birodalom teljes hadereje ellenében.) Végül a kötet sokat törleszt abból az adósságból is, amivel a történettudomány Helfy Ignácnak, továbbá olasz és magyar munkatársainak tartozik, mert a szerző remek elemzésben méltatja a közös politikai erőfeszítéseknek szentelt nevezetes újság, a L'Alleanza szellemi irányát, legérdekesebb, leghatásosabb cikkeit. Fentebb már említettem, hogy milyen fontos lehet a magyar történészek — de általában a Közép-Európában élő népek kutatói — számára az olasz kollégák segítsége. Hiszen immár másfél évszázada kétségkívül az olasz politikai és szellemi erőfeszítések egyik — nem mindig uralkodó, de mindig létező — fontos vonulata az a törekvés, hogy csökkentsék a Duna-medence népeinek nemzeti ellentéteit. Amikor Pasquale Fornaro e tradíció jegyében vizsgálja az 1848-as magyar kormány nemzetiségi politikáját, helyesen állapítja meg, hogy Kossuth és társai „nem ismerték fel a nemzetiségi kérdésben rejlő valódi veszélyeket". Alapjában igaza van abban is, hogy „szerintük az állampolgári jogokat elég volt az egyén szintjén biztosítani, függetlenül a nemzetiségi hovatartozástól" (23.). Ám itt Kossuthék álláspontjának finomítására hozzá kell tenni, amit talán ritkábban emleget az olasz történetírás, hogy 1848 tavaszán a magyar liberálisok egy jelentős csoportja a népképviseletet nemcsak az országgyűlésben, hanem a helyi önkormányzatoknál, a megyékben is érvényesíteni akarta. Tudjuk, erre végül nem került sor: súlyos politikai kompromisszumként csupán a megyei hatóság „ideiglenes gyakorlatáról" született Pozsonyban törvény, úgy egyelőre elodázódott annak lehetősége, hogy a nemzetiségi politikusok is fokozatosan helyet kaphassanak a megyék vezetésében. A bonyolult kérdés bemutatásánál azonban mindenképpen érzékeltetni kell, hogy a magyar politikusok között is voltak különféle irányzatok, és bizony nem Kossuth képviselte a legtürelmetlenebb változatot. A magyar politikai emigráció vezetőjének megítélésével kapcsolatos egy másik megjegyzésem is. Pasquale Fornaro gazdagon merít az utóbbi évtizedek hazai történetírásának az emigráció sorsáról alapvető kutatási adatokat közlő irodalmából. Mégsem került annak az iránynak a hatása alá, amely aktuálpolitikai felhangokkal bírálta Kossuth nézeteit és tevékenységét. Kossuth ugyanis a kádárizmus idején nem lehetett pusztán történelmi téma, mert az 1956-os forradalomban is jelszóvá vált a neve: nem véletlenül, a magyar függetlenség és a demokrácia követelésének jelszavává. Egyes történészek úgy vélték, szolgálatot tesznek a rezsimnek, ha Kossuthot mint a zsarnokok kiszolgálóját tüntetik fel. Azokat az időlegesen keletkező kisebb vitákat, amelyek Garibaldi és Kossuth között — pl. az aspromontei összecsapás idején — egyes taktikai kérdésekben fennálltak, osztályharcos ellentétté növesztették. Ebben a szereposztásban a jó és a rossz örök küzdelme egy primitív utópia szabályai szerint alakult: a garibaldisták kommunista forradalmárokká váltak, Kossuth és társai pedig a piemonti és a bonapartista imperializmus ügynökeivé aljasodtak. A szerző dolgát nehezítette, hogy a Risorgimento olasz szakirodalmában is jelen volt bizonyos mértékig ez az irányzat. Pasquale Fornaro könyve azonban igazi tudományos alkotás, épp ezért mentes az efféle leegyszerűsítésektől és torzításoktól. Mintaszerű a források, a szakirodalom megfelelő felhasználása is. (Komoly dicséret illeti a tetszetős kötetet gondozó Rubettino Kiadót, többek között azért a bravúrért, hogy a sokezernyi magyar név helyesírásában szinte alig van hiba.) A tudós szerző egy másik hagyományhoz kötődik: nemlétező ellentétek kitalálása helyett a magyar és az olasz szabad-