Századok – 1997

Történeti irodalom - Árpád előtt és után. (Tanulmányok a magyarság és hazája korai történetéről) (Ism.: Thoroczkay Gábor) V/1192 - A. J. P. Taylor: From Nepoleon to the Second International. Essays on the Nineteenth-century Europe.(Ism.: Jemnitz János) V/1205

TÖRTÉNETI IRODALOM 1207 A brit történelemben külön hely illeti meg Lord John Russelt, akiről szólva Taylor is meleg hangon ír, s „tisztelettel" megadta neki melléknévként „az utolsó nagy whig" címet - aki oly nagy szerepet játszott az 1830-as évek reformjainak tető alá hozásában, de mellette megjelenik John Bright, a manchesteri radikális „néptribun", akinek szobra ott áll a manchesteri városháza előtt, de akiről Taylor mellbeverően és „tiszteletlenül" olyan alcímen ír, hogy „A humbug hőse" Majd következik az a korszak, amelyről Taylor maga is testes, nemzetközileg is jól ismert nagy monográfiákat jelentetett meg - az 1850-60-as évek kora. Itt megint csak a könyvtermelés alapján portrékat olvashatunk egyfelől a krimi háborúról, Bismarckról, az olasz Risorgimento két kulcsalakjáról — Cavourról és Garibaldiról — továbbá III. Napóleonról és Ferenc Józsefről (persze a császárról és nem a magánemberről). Ismeretes, hogy Taylor első munkáit e témakörben írta, bécsi kutatómunkája alapján, miként Bismarck könyve is általánosan Jegyzett mű". így nem érdektelen, hogy jó 20-30 évvel később, mások írásai alapján miként vélekedik mind a személyiségekről, mind a történeti művekről. S a korszak formálói között feltűnik a brit külpolitika nagymestere, Palmerston — de a lázadó gondolatok nagy megformálója, Marx is — (ezek a sorok ma külön ismertetést is igényelhetnének) és a korszak új történésze: Ranke. Ezeket a minden változásában is állóvíznek tekinthető 1850-60-as éveket az 1860-as évek végén felforgatta a mély változás szele. Az egyik legérdekesebbnek, legemberibb írásnak éppen az tűnik, amelyben a baloldali Taylor a modernizált konzervatív párt minden vonatkozásban rendhagyó pályájú és stílusú vezérének, Disraelinek állít emléket. Ez az írása valóban feledhetetlen. Miként az a politikai paletta túlsó baloldali felén az is, ahogyan Engelsről ír. Engelsről, akiről nálunk vagy semmit, vagy jó pár éve (évtizede) csak rosszat, ledorongolót illett mondani - most (1971-ben) a liberális Observer hasábjain fejti ki Taylor, hogy Engels volt „Marx jobbik fele", s világít rá, hogy nemcsak „kitartotta" Marxot, hanem Marx érdemi munkájához is miként járult hozzá. Taylornak ez az írása kétségtelenül szemben áll az 1990-es évek korának szellemével, s egyértelműleg meghajol Engels előtt, mint aki jól ismerte a brit valóságot, s aki elsősorban közvetítette azt az élettől elzárkózó Marx számára. Ugyanígy meghökkentőnek tűnik Taylor másik írása, amelyben a Párizsi Kommünről ír -egyáltalán nem lekicsinylő hangnemben. Ebben az esetben is „semmi sem pótolja az eredetit" az eredeti mondanivalót, s persze az sem érdektelen, hogy a Kommünről az 1970-es években új angol feldolgozások születtek - s mindezt 1995-ben is Londonban fontosnak vélik megjelentetni. (A kontraszt ezúttal is mellbeverő - hiszen mi történt és történik Magyarországon a Kommün 125. évfordulóján?) Taylor ezen írását majdnem teljes terjedelemben lásd NMTÉ. 1996. S így elérkezünk a 19. sz. utolsó évtizedéig. Feltűnik Parnell alakja és ezzel az egész végtelenül sokoldalú ír-kérdés. A konzervatívok sorából Salisbury — és ezzel egyidejűleg — az, hogy az ír-kérdés a konzervatívok táborában is milyen hasadásokat idézett elő. A liberálisok táborából Taylor egy valakit emel ki: Morleyt, „az értelmiségit a politikában", a maga útját járó, független politikusét, aki humanista és internacionalista alapon fel tudott és mert állni a kabinetből az első világháború kirobbanásakor. Taylor ebben az esetben ismét meleg színekhez nyúlt. Morleyről szólva Taylor felvet egy örök nagy kérdést: az elméleti értelmiségi találkozását a gyakorlati politikával. Nagy példákra hivatkozva állapítja meg, hogy sem Macaulay-ra, sem Gibbonra nem emlékeznénk már, ha pusztán a gyakorló politikai munkásságukat kellene számba venni, s megjegyzi, hogy a tiszta teoretikusok nem ritkán csődöt mondanak a gyakorlat mezején. Am sietve hozzáteszi, hogy a gyakorlati politika éppen elég sok és mélyreható hibát követ el ahhoz, hogy „a tiszta ész" embereinek és kritikájuknak sokáig tág tere lesz. A 19. sz. utolsó évtizedeiről szólva Taylor eljut a politikai paletta túlsó széléhez, a modern munkásmozgalomhoz. A személyiségek sorában így az utolsó megjelenített hős James Keir Hardie, a skót bányamunkás, akinek esetében Taylor nem riad vissza attól, hogy benne láttassa a brit munkásmozgalom Mózesét, aki „megteremti" a Munkáspártot, de nyilvánvalóan annyiban Mózes, hogy már nem látja meg, amikor a Munkáspárt kormányt is alakíthat az országban. Taylor К. О. Morgannak Hardie könyve kapcsán írt Hardieról, s jegyzi meg, hogy mind Engels, mind Lenin eléggé lesújtó véleményt formáltak egyfelől „a ravasz skótról" (Engels), illetőleg Hardie „opportunizmusáról" (Lenin) - ám mindketten tévedtek. Hardie Taylor kiemelése szerint jöl tükrözte az angol munkásság zömének felfogását, érzelmeit. Taylor kiemeli és elemzi Hardienak mind szocialista, mind internacionalista krédóját. Taylor nem lenne az, aki, ha ugyanilyen pontosan nem szólna gyengeségeiről (hogy sem pártját, sem lapját a hétköznapok egymásutániságában nem tudta menedzselni) — Hardie életművére azonban mégsem ez a jellemző, hanem az, hogy össze