Századok – 1997

Történeti irodalom - Árpád előtt és után. (Tanulmányok a magyarság és hazája korai történetéről) (Ism.: Thoroczkay Gábor) V/1192 - A. J. P. Taylor: From Nepoleon to the Second International. Essays on the Nineteenth-century Europe.(Ism.: Jemnitz János) V/1205

1206 TÖRTÉNETI IRODALOM 1206 érzelmű volt. Ez azonban az Observer szerkesztőit egyáltalán nem gátolta abban, hogy Taylornak rendszeresen szabad teret engedjenek, márpedig az mindig is világos volt, hogy Taylor minden esetben a maga nagyon is egyedi, mindig felkavaró és nem respektábilis hangján szólal meg. Nem mellékes soha, hogy az írások milyen korban keletkeznek. Az 1950-70-es évek ismeretesen sajátos kor képlete Angliában is, Európában is. Most is érdekes, hogy új korunkban, az 1990-es években e történeti kérdésekről, személyiségekről milyen munkák jelentek meg, s Taylor ezekről hogyan vélekedett. így vélték ezt az angol történetírók is, akik e kötetet összeállították, rövid magyarázó jegyzeteket, bevezetőket írtak az egykor megjelent ismertetések elé, amelyek jobban eligazítják a kései olvasót, de egyúttal azt is bizonyítják, hogy ezek az írások milyen elevenen élnek tovább ma is a brit talajon. Vagyis ritka, s nálunk még ritkább műfajú könyvről van szó. A kötet első írásai a történetírók örök műhelytitkaiba, művészetébe vezetnek el, adott esetben éppen külön az életrajzírás mesterségébe. Ezek az írások is egy-egy mű kiadása, vagy elit történeti folyóiratban lezajlott vita kapcsán keletkeztek. Ezeknek az írásoknak száraz összefoglalója azonban semmiként sem pótolhatja az eredeti elolvasását. A kötetben ezután két olyan írás következik, amelyek kitűnően megvilágítják Taylor kritikai érzékét, briliánsán villódzó sorait, de mélyen baloldali érzületét is. Az egyik írás „a tory történetírásról" szól. Ez a kritikai elemzés kivételesen a New Statesmanben jelent meg Keith Pellingnek az oly előkelő Macmillan kiadónál 1959-ben kiadott munkájáról (A History of England). Ebben a kritikai ismertetésben Taylor valóban pengeélességgel vág bele a lényegbe - hogy a szerző valamiféle folytonosságot szeretne bemutatni, s eltünteti a legfontosabbat, hogy a szabadság-eszme a 19. sz. kezdetétől forradalmi gondolat volt. (Taylor ezután ezt sok példán világítja meg) miként egy másik fontos írásban (The Thing) is azt elemzi, hogy mi a konzervatív megcsontosodás egyik fő ereje, a társadalmi rendszer szerkezete, intézményei és ezek „elismertsége". A kötet legnagyobb részét az életrajzi munkák kapcsán írott Taylor ismertetések teszik ki. Ezeket a Napóleon portré nyitja meg. Taylornak ez az ismertetése még 1948-ban jelent meg a New Statesmanben, amikor angolul megjelentették Napóleon naplóját — amiről Taylor rendkívül csípős nyelven írta, hogy unalmas, csalódást keltő, önigazoló. Taylor kritikája annak idején G. B. Shaw és H. G. Wells haragos reagálását is kiváltotta. Taylor persze valóban „etapirozni" tudta a közvéleményt, s ennek az írásnak már első soraiban leszögezi, „Napóleon nélkül nem lett volna napóleoni birodalom, de ugyanakkor Napóleon nélkül Franciaország megőrizhette volna természetes határait", vagyis kétségtelenül Napóleont inkább a hiábavaló veszteséglistára állította az ugyancsak szinte örök Napóleon-vitában. S még „elismerő" sorai is inkább metszően lerántóak. Nem riadt vissza a későbbi párhuzamoktól —nyilván azért, hogy olvasóit is felrázza, gondolkodásra késztessék: így megállapította, hogy a nevezetes napóleoni proklamációk, illetőleg a különféle hivatalos nyilatkozatok remek propaganda írások — amelyek a kései Goebbels tollára emlékeztetnek. (Vagyis Taylor írásaira igazán nem a „sine ira et studio" volt a jellemző - de többek között valószínűleg ez is óvja attól, hogy unalmassá váljon.) S nem volt sokkal hízelgőbb a véleménye Taylornak Talleyrandról sem (megint csak megjelent munkákról írva), akitől elvitatja az eredetiséget, aki csak mindig megtalálta a maga hullámhosszát a változó világban, de Taylor ezt a képességet és készséget egyáltalán nem tisztelte. A kortársak közül emléket állított a két rivális angolnak, a külügyek „nagy" irányítójának, Castelreagh-nek, akit Taylor ugyancsak kisszerűnek talál, s Wellingtonnak, ,,a buta katonának" (mind művek alapján), akiről minden tuskósága és vad konzervativizmusa ellenére melegebb szavakkal tudott írni, mint az említett hideg ellenlábasokról, s persze megjelenik e kötetben Metternich, akiről Taylor életpályája során többször maga is hosszabban írt. Egy másik ciklust képeznek azok, akik Taylor szívéhez közelebb állnak, Anglia, Nagy-Britannia lázadói, illetőleg megreformálói, akiknek munkássága révén a 19. sz. első felében az ország mélyen változott (a nagy gazdasági, technikai, társadalmi változásokról persze Taylor sohasem feledkezett meg), s azzá lett ami: Cobbetről, Peelről - s ezek a portrék is nagyon egyéniek, markánsak. Majd a kötet visszakanyarodik a történetíráshoz, ezúttal két formátumos angol történetíróról írva: Macaulay-ről és Carlyle-ról (illetve egyúttal Trevelyan Carlyle-járól). Ezek olyan témák, amelyekről megint érdemtelen lenne egy-két sorban írni. Annyi azonban megemlítendő, hogy Taylor ezúttal sem egyszerű tiszteletköröket tesz még Macaulay esetében sem, hanem konkrétan és kritikusanjelöli meg a plusz és a minusz pontokat. Az igazán érdeklődők sok új gondolatra találhatnak e portrékban is.