Századok – 1997
Történeti irodalom - Árpád előtt és után. (Tanulmányok a magyarság és hazája korai történetéről) (Ism.: Thoroczkay Gábor) V/1192 - Revolutionen in Ostmitteleuropa 1789–1989. Schwerpunkt Ungarn. Herausgegeben von Karlheinz Mack. (Ism.: Tilkovszky Loránt) V/1203
1204 TÖRTÉNETI IRODALOM 1204 gította meg a bécsi udvar politikájában: tárgyalási készséget kell mutatni a Batthyány-kormány irányában mindaddig, míg az északitáliai forradalmakat leverve el nem érkezik ideje a fegyveres fellépésnek a magyarországi forradalommal szemben is. Wolfgang Häusler bécsi professzor az 1848 szeptemberi krízissel foglalkozik, amikor Jellacic megkapta a jelet az indulásra. Széchenyi hiába szorgalmazta a nemzetiségekkel, elsősorban a horvátokkal való megegyezést. Drago Roksandic zágrábi professzor tanulmányából megismerhetjük a heidelbergi egyetemen szlavisztikát oktató horvát Imbro Tkalac 1848 szeptemberében Bécsben német nyelven megjelentetett, Jellacicnak ajánlott brosúráját, amely szerint a magyarok nem forradalmárok, hanem rebellisek, akik magyar szabadságot hangoztatva, nemzeti türelmetlenségükkel más népek szabadságát veszélyeztetik. Véleménye szerint a Monarchiát egyenjogúsított népek közösségévé kellene átalakítani, az ausztroszlávizmus szellemében. A már említett Brandt-tanulmány is behatóan foglalkozott a nemzetiségi kérdés magyarországi kezelésével a szabadságharc idején, utalva az 1849-es szegedi nemzetiségi törvény megkésettségére. A nemzetiségek a bécsi udvarban kerestek támaszt. Mi volt 1848 hatása? Kontinuitás vagy diszkontinuitás jellemzi 1867 viszonyát 1848-hoz? Hanák Péter boncolgatta ezt az igen fontos kérdést. Megállapítása szerint az 1867-es kiegyezés nem volt sem folytatása, sem teljes tagadása az 1848-as forradalomnak, hanem egy hosszú, ellentmondásos folyamat végeredménye: a dunai monarchia szerkezetének szükséges átalakítása. Ha a 19. és a korai 20. század uralkodó tendenciáit három fogalommal — modernizáció, polgárosodás, nemzeti liberalizmus —jellemezzük, akkor a fejlődést a 19. század első felében egy hirtelen emelkedő trend-vonallal ábrázolhatjuk. E vonal 1849 és 1860 között süllyed, ezután kezd ismét lassan emelkedni. 1867-től egy folyamatos, egyenletesen emelkedő trend-vonalat kapunk az első világháborúig. Elena Mannová, a Szlovák Tudományos Akadémia pozsonyi Történettudományi Intézetének munkatársa, szlovák vonatkozásban következőképpen látja a folyamatot 1848-tól 1867-ig, illetve — kitekintésszerűen — egészen az 1880-as, 1890-es évekig, felállítva „egy kis nép nyereségei és veszteségei" mérlegét: Nem teljesült a szlovák nép 1848 májusi autonómia-követelése, sem az 1849 márciusi kérelme aziránt, hogy a szlovák földet Magyarországból kikülönítve, a Monarchia keretében szlovák koronatartományként rendezzék be. Eredménytelen maradt a szlovák nép 1861 júniusi memoranduma is, amely Szlovákiát geopolitikai egységként határozta meg. E veszteségek ellenében megállapítható, hogy bizonyos fejlődés megindult 1848-1867 között gazdasági, társadalmi, kulturális téren szlovák vonatkozásban is, s a kiegyezés fokozta ennek dinamikáját. Ámde az a körülmény, hogy a szlovákoknak nem volt közvetlen képviseletük a politikában, és nem élvezhették a liberális alkotmányosság előnyeit, szűkítette a szlovák nemzeti közösség fejlődési lehetőségeit. Számára a fő probléma a magyarosítás lett. A kiegyezés légüres térbe helyezte a szlovákokat: már nem számíthatott Bécsre, ki lett szolgáltatva a dualizmus korában a magyarok elnemzetlenítő törekvéseinek. Az első világháború utáni forradalmak kérdéseivel Hajdú Tibor foglalkozott. Az 1918-as polgári demokratikus és az 1919-es szocialista forradalom egymáshoz való viszonya kérdésének vizsgálatát állította fejtegetései középpontjába. Rámutatott azokra az indítékokra, amelyek részben már a forradalmak idején,részben utóbb, éles cezúra vonásához vezettek, s azon véleményen van, hogy az 1918-1919-es forradalmakat egységes folyamat szakaszaiként helyes tekinteni. Dagmar Cierna-Lantayová, a pozsonyi Történettudományi Intézet munkatársa, arra vállalkozott, hogy sorra vegye a magyarországi fejlődés fordulópontjait az első világháború óta, és ezekkel kapcsolatban vizsgálja a magyarországi fejlemények hatását az immár hol Csehszlovákiához tartozó, hol önállóvá vált Szlovákiára. A két világháború közti időszakra és a második világháború éveire vonatkozó, kevés újat nyújtó fejtegetések után a további fejlődésnek inkább párhuzamosságaira, mint ellentéteire mutat rá jól. 1956-tal kapcsolatban azonban igen hitelesen szól arról, mennyire félrevezetően és tendenciózusan informálta a párt és a kormány a népet a magyarországi eseményekről, illetve milyen propagandát irányítottak Magyarország felé, továbbá, hogy „internacionalista segítőkészségük" a levert „ellenforradalom" utáni konszolidációt kívánta szolgálni. Megállapítása szerint a magyar 56-nak minden elszigetelési manőver és ellenséges propaganda ellenére hatása volt Csehszlovákia lakosságára, és része lett abban a folyamatban, amely Csehszlovákiában 1968-hoz vezetett. Arra a kérdésre, hogy volt-e forradalom Magyarországon 1945 után, a második világháborút követő években, Stier Miklós nemmel válaszolt. Nem tartja elfogadhatónak azt a felfogást, mely szerint permanens forradalom volt: feltételei kialakultak már 1944 őszétől, kibontakozását az ország szovjet csapatok általi felszabadítása tette lehetővé; demokratikus feladatokat olyan elemekkel vegyítve oldott meg, amelyek a szocialista átalakulást készítették elő, s így érkezett el 1948, a
