Századok – 1997

Történeti irodalom - Árpád előtt és után. (Tanulmányok a magyarság és hazája korai történetéről) (Ism.: Thoroczkay Gábor) V/1192

1194 TÖRTÉNETI IRODALOM 1194 feltevése is számos nehézséget hordoz magában. A tanulmány írója szerint egyébként is csak a 12. század második felétől van nyoma a délkelet-magyarországi egyházi provincia kialakulásának. Viszont Itáliában már egy több évszázad óta kialakult, állami-területi beosztást is befolyásoló egyházi struktüra létezett, ahol aktuális (egyház)politikai érdekek, és nem egy szervezés alatt álló, a krisztianizáció előrehaladásáért küzdő hierarchia problémái befolyásolhatták egyes püspökök vagy püspöki egyházak rangemelését, ez utóbbiak autokefál székké való nyilvánítását. Mindezek figyelembevételével jelen sorok írója némileg problematikusnak látja az itáliai autokefalitási analógia alkalmazását a kalocsai érseki tisztség megjelenésével kapcsolatban. Megjegyzendő, hogy Koszta a kalocsai tartomány nélküli érseki hivatal kialakulását a vitatott kilétű Astrikkal kapcsolatban említi, akinek ottani főpapságára pedig a Hartvik-legenda híres-hírhedt tudósítása (SRH II. 416-417.) az egyetlen részletező híranyagot hozó forráshely. Ez általában Szent István korára vonatkozóan autenticitás nélküli, tendenciózus híradásnak minősült az elmúlt évtizedek történeti kutatásában, de ha már bizonyos hitelt biztosítunk neki, akkor nem lehet eltekinteni attól, hogy az adott szöveghely palliumot is említ az Esztergomból Kalocsára érsekként visszatérő Astrikkal kapcsolatban. Ez a főpapi jelvény pedig — ha e pontifikale hazai létezését elfogadjuk a 11. század első éveire — csak tartománnyal bíró érsekeknek, azaz más terminológia szerint: metropolitáknak és nem exempt vagy ad personam érsekeknek járt ki, hiszen a pallium a pápai egyházfői hatalom elismerésén kívül leginkább a tartománybeli püspökök szentelésének jogát szimbolizálta. A tanulmányszerző által említett autokefál érsekeknek pedig éppen szuffraganeusai nem lehettek! Az autokefalitási teória Hartvik palliumot is említő tudósításával való összhangba hozását segítheti az a kétségkívül létező jelenség, hogy már all. század folyamán nemcsak metropólia élén álló főpásztorok nyerték el az említett főpapi jelvényt, tehát a fentebb ismertetett hipotézis valószínűségét nagyban erősítené annak esetleges kimutatása, miszerint egyes (itáliai vagy németországi) autokefál (exempt) főpapok is részesültek a palliumviselés kiváltságában. Evvel nézetünk szerint Hartvik híradása egészének hitele is hallatlan mértékben megnövekedne, és végső esetben — hiszen így már nem egy második egyházprovincia létesítését kellene feltétlenül a legendából kiolvasnunk — a Pseudo-Isidorusban megfogalmazott állam- és egyházszervezési elv magyarországi ismertségének erős valószínűsége is fenntartható lenne, azaz a Koszta-féle hipotézis elé a hartviki Szent István-legenda vonatkozó, palliumot is említő szöveghelye által állított akadály jórészt elháríthatóvá válna. Az általunk leírt megfontolások így természetesen még távolról sem cáfolják a tanulmány szerzőjének az ismertetett értekezésben egyébként is csupán vázlatosan kifejtett új elméletét és abban mindenképpen egyet kell vele értenünk, hogy a kalocsai érsekség kialakulását érintő kérdések esetleges megválaszolása napjainkban már csak az általa felvetetthez erősen hasonlító (vagy talán éppen avval azonos), találó analógiák felsorakoztatásával lehetséges (105-115.). A soron következő írás Trogmayer Ottó tollából származik, és a Csongrád megyei Szer és Szermonostor történetét mutatja be. Az alapos hely- és anyagismeretről tanúskodó tanulmány először a monostor ásatásának 130 éves történetét, majd a monostor építéstörténetének szakaszait foglalja össze. A neves régész végül Szer és a honfoglalás kapcsolatával foglalkozik, részben a 9-10. század fordulója történetének egyes alapkérdéseiben kimondatlanul is Kristó Gyula nézeteivel vitatkozva, részben pedig a tanulmánykötetben Blazovich László által autenticitásukban már elutasított anonymusi passzusok hitelességét védve. Trogmayer szerint a Névtelen híradása a szeri gyűlésről a honfoglalás 895-899 közötti hadműveleteinek lezárásáról tarthatott fenn némileg torzult hagyományt (117-127.). Az Árpád-kor későbbi századait bemutató dolgozatok sorát Makk Ferenc tanulmánya nyitja meg, amely átfogó képet rajzol a 12. századi Magyarországról. A JATE történeti segédtudományi tanszékét vezető professzor részletesen elemzi az ország akkori társadalmát és gazdaságát, a királyi hatalom mibenlétét. Ez utóbbi jellemzésénél találóan használja fel az újabban a kutatás homlokterébe került III. Béla-kori jövedelemjegyzék adatait. Makk Ferenc az Árpád-kori külpolitika elsőrangú szakértőjeként behatóan ismerteti a 11. század belső problémái után olykor már európai távlatokban gondolkodó 12. századi uralkodóink diplomáciáját is, élesen rámutatva III. Béla 1180 után kibontakozó expanzív balkáni külpolitikájára, amely Bizánc meggyengülése után az ottani magyar szupremácia kiépítését szolgálta ( 133-143.). Almási Tibor vállalt feladata az Árpád-dinasztia utolsó évszázadának bemutatása volt 1205-től 1301-ig. A tanulmány a részletkérdésekre is figyelmet fordítva vázolja fel a század jelentős változásait: II. András „új berendezkedésének" sikereit és kudarcait, a tatárjárást és hatását, IV Béla régi és új vezetési stílusát és eredményeit, a IV (Kun) László alatt tomboló anarchiát és a velencei III. András már rendi gondolaton alapuló stabilizációs törekvéseit (145-155.). A könyv sorrendben utolsó tanulmánya Font Mártának, a pécsi egyetem