Századok – 1997
Közlemények - Deák Ágnes: Lord Acton és Ausztria az 1850–60-as évek fordulóján V/1157
1184 DEÁK ÁGNES Acton június elején hagyja el Rómát, amikor már sejthető, hogy a kisebbség harca eredmény nélkül fog zárulni. A kialakult személyes kapcsolatok azonban a továbbiakban is élnek, különösen addig, míg a zsinati kisebbség tagjai késleltetik a zsinat határozatainak való alávető nyilatkozat kibocsátását. Különösen intenzív a kapcsolattartás Strossmayerrel. Már közvetlenül a zsinat végén megfogalmazódik az a terv, hogy Strossmayer hazautazása közben ellátogat Actonhoz Tegernsee-be, erre azonban nem került sor. Vorsakon keresztül viszont eljuttatta Strossmayer Actonhoz, illetve Döllingerhez La liberté au concile et l'infaillibilité című munkáját. Igen intenzív levelezést folytat Actonnal és Döllingerrel, titokban együttműködik velük a zsinati határozat elleni propagandában. 1872-ben ismét csak tervezgetik a személyes találkozót, de az ez alkalommal sem valósul meg.106 Haynalddal is fennmarad az érintkezés, mindenekelőtt Döllinger egy másik, a zsinat idején szintén Rómában tartózkodó tanítványán, Charlotte Leydenen (Lady Blennerhassetten) keresztül. 1871 nyarán pedig Acton németországi házában létre is jön a személyes találkozó, amely során Haynald beszámol magyarországi küzdelmeiről a dogma kihirdetése ellen, s végül készülő alávető nyilatkozatáról. Ezután érthetően lazulnak a kapcsolatok — ahogy Vorsak Actonhoz írott 1872-es levelében írja — a „régi bajtársak" között, de a laza érintkezés a továbbiakban is fennmarad.107 A zsinat ideje alatt egészen biztosan nem csak egyházpolitikai kérdésekben cserélték ki véleményüket. Az ausztriai birodalmat megosztó nemzetiségi konfliktusok természetesen nem hagyhatták érintetlenül a katolikus egyház felső köreit sem. A Rómában oly készségesen együttműködő Haynald és Strossmayer is élesen eltérő nézeteket vallott a belpolitikai kérdéseket illetően. Strossmayer az 1850-es évektől kezdve a horvát nemzeti mozgalom kiemelkedő személyiségének számított, aki a birodalmon belül vagy attól elszakadva, de mindenképpen a délszláv politikai egység és önállóság harcos szószólója volt, s így elkerülhetetlenül ellenzője a magyar nemzeti mozgalom törekvéseinek. Egyik Döllingerhez intézett levelében a következőket írja: „Pozícióm hazámban igen kényes. Szoros kapcsolatban állok hazámnak nemcsak egyházi, hanem politikai életével is. A szegény délszlávokat Bécs és Pest a lehető legnagyobb mértékben elnyomja. Szeretem nemzetem és minden erőmmel azon vagyok, hogy kiszabadítsam a méltatlan szolgaságból és a barbárság azon lejtőjéről, amelyre rákényszerítették. Ezért szálka vagyok Bécs és Pest szemében."108 Véleménye a magyarokról az idők során csak még keserűbbé vált. 1892-ben Gladstone-nak már ezt írja: „A magyarok büszke, önző és a legnagyobb mértékig tirannikus faj, szegény nemzetem megnyomorított, elnyomott és méltatlanul kezelt. De remélem, hogy a szlávság ügye, melyet a gondviselés majd visszavezet természetes hivatásához az univerzális kultúra és szabadság javára, majd saját nemzetemet is felemeli, mely méltó Isten és ember minden kegyére."10 9 Nem tudjuk, Actonra milyen befolyást gyakoroltak Strossmayer intenzív nemzeti érzelmei, melyek az ő egész habitusával és elméletével oly éles ellentétben álltak, a magyarokkal szembeni ellenérzéseit minden bizonynyal csak megerősítették. Egyes ügyekben ugyanakkor hajlandó volt Strossmayerrel politikai tekintetben is együttműködni. Az ő közvetítésén keresztül lépett kapcsolatba Strossmayer Gladstone miniszterelnökkel, akit 1876-ban a bulgáriai
