Századok – 1997

Tanulmányok - Miskolczy Ambrus: Mítoszképzés és propaganda: Jules Michelet lengyel és orosz legendája (1848–1851) V/1019

1046 MISKOLCZY AMBRUS „A muzsik-szocializmus után semmi sem jellemzi jobban Oroszországot, semmi sem jelzi úgy előre jövőjét, mint irodalmi élete. A paraszt és az irodalom közé emelkedik a hivatalos Oroszország — mint Ön oly találóan mondta »hazugság-Oroszország«, »kolera-Oroszország« — monstruma." Igaz, csak „maroknyi [...] elszigetelt harcos" áll ellen, de: „Oroszországban az emberi szó félelmetes következményei növelik annak erejét. A szabad ember szavát rokonszenvvel és tisztelettel fogadják, mert ahhoz, hogy valaki megszólaljon, mindenképpen kell lenni mondanivalónak." Puskin és Lermontov példájával nyomatékosította Herzen, hogy „szomorúság, szkepticizmus, irónia az orosz lant húrjai". A mai napig nem kevésbé igaz: „Az orosz regény patologikus anatómia, a minket emésztő rossz megállapítása, állandó és könyörtelen önvád." Nincs vigasz. „Itt nem is keresnek vigasztalást; csak a kétely, az átok szava hangzik fel. És mégis, ha Oroszország megmenekülhet, akkor helyzetünk mély érzése mentheti meg, és az hogy nem nagyon akarjuk mindezt a világ előtt elrejteni." Igaz, „az orosz nép nem olvas" - vallja meg Herzen, hozzátéve, hogy Voltaire-t sem a francia nép olvasta, hanem a nemesség és a harmadik rend egy része. „Oroszországban a harmadik rend felvilágosult részét a nemesség alkotja." Az orosz nemesség sajátos, Európában páratlan képződmény. Proletár része a népi elemmel olvad össze, míg „a felszabadult proletariátusból" a nemességbe emelkednek fel, akik tudnak. Az eredmény: „Az orosz ember, aki a nyomasztó környezetbe kerül, bölcsessége és fatális logikája révén hirtelen felszabadul a vallás és atyái erkölcsei uralma alól. Az emancipált orosz Európa legszabadabb embere. Mi állíthatná meg? A múlt iránti tisztelet?... De vajon az új Oroszország története nem a nemzetiség és a hagyomány teljes megtagadásával kezdődött?" A nyugati múlt csak okulásként szolgálhat: „Az önök kételyeit elfogadjuk, de az önök hite nem hat meg. Számunkra önök túl vallásosak. Osztjuk az önök gyűlöletét; őseik örökségéhez való ragaszkodásukat nem értjük meg; túl elnyomottak és túl szerencsétlenek vagyunk ahhoz, hogy megelégedjünk a félszabadsággal. Önöknek van mit kímélni, kétségek visszatartják önöket; nekünk viszont nincs mit kímélni, nincsenek kétségeink, csak nincs erőnk, egyelőre... Innen az az irónia és düh, amely kétségbe ejt, aláaknáz, előrehajt, néha Szibériába juttat, a kínszenvedésre, száműzetésbe, korai halálba. Reménytelenül szánjuk el magunkat, undorból, unalomból... Van valami esztelen a mi életünkben, de semmi banális, semmi tehetetlenség, semmi burzsoá. Ne vádoljon minket erkölcstelenséggel azért, mert nem tiszteljük azt, amit önök tisztelnek. Mióta vetik szemére a lelencnek, hogy nem tiszteli a szüleit? Szabadok vagyunk, mert mi vagyunk önmagunk kezdete. Ami hagyományos az bennünk van: ez a mi organizmusunk, ez mi a nemzetiségünk; lényünktől elválaszthatatlanok, ez a vérünk, ösztönünk, nem kötelező tekintély. Függetlenek vagyunk, mert semmink sincs, szinte nincs semmi, amit szeretünk, minden emlékünkben ott van a keserűség és a sértés. A civilizációt, a tudományt kancsukával adták nekünk." Oroszország fölényét azonban éppen a kérlelhetetlenség adja - Herzen szerint. Miklós cár és Napóleon között szerinte nincs különbség, csakhogy amíg a