Századok – 1997

Tanulmányok - Miskolczy Ambrus: Mítoszképzés és propaganda: Jules Michelet lengyel és orosz legendája (1848–1851) V/1019

JULES MICHELET LENGYEL ÉS OROSZ LEGENDÁJA 1848-1851 1039 májusban és júniusban keserű következményekkel járt, nem is beszélve arról, amikor Napóleon Lajost éltették, köztársasági elnökké választották, majd népsza­vazással elfogadták az örökös elnökséget életbe léptető decemberi államcsínyt, egy év múlva pedig a császárság kikiáltását. És ha a francia népben és tömegekben csalódott, miért ne csalódhatott volna másokban. Ha a francia mércét alkalmazta, akkor óhatatlanul Franciaország maradt a romantikus nemzeti hierarchia csú­csán, miközben ez a hierarchia mintha időnként fel-felborult volna. A napóleoni államcsíny és a császárság kikiáltása között, 1852. március 7-én, amikor meglátogatta George Sand-t, valamiféle színvallásra kényszerült, elmond­va azt, ami már korábban érlelődhetett benne, már a forradalom alatt. Az írónő ugyanis nem tagadta, úgy érzi nincs sok különbség a győztesek és legyőzöttek között, mert mindkettő „a cél szentesíti az eszközt" elvét vallja. „- És az igazság Asszonyom? Ez semmi a két tábor között?" - fakadt ki Michelet, aki így érvelt: „A kérdést az Igazság és a Jog biztos terére helyeztem. Nem, a cél nem szentesíti az eszközt. Semminek sincs joga, csak a jognak. Egyedül a jog alkal­mazhatja törvényesen az erő eszközeit, a jog szigorát. És miért csak nekünk van jogunk, egyedül és másoknak nincs, nekünk — mondtam — a gondolkodó Franciaországnak? Mert mi vagyunk egyedül a senso­riurn, a világ aktív agya. Egyedül két nemzet alkot: Németország Németországnak, és Franciaország a világnak. Szentpétervár és New York várnak, Asszonyom, bárcsak adnák ki az Ön színdarabját, és bárcsak lefordítanák, hogy játszani lehessen. A világ kéregető, ki az alamizsnát Franciaországtól várja. Mi gondolkozunk, és mi a gondolkozá­sunkból nyújtunk élelmet. Valamennyi nemzet a mi bankettünkből aláhullott mor­zsákat gyűjtögeti. Van-e más Franciaország a gondolkodó Franciaországon kívül? Sajnos! igen. Van egy nagy barbár Franciaország, amelyet egyetlen tanítója, a pap tart a barbárságban. Mi hirtelen vezettük ezt be a politikába. Véget kellett vetni ennek a két Franciaország közötti kegyetlen elkülönülésnek. Saját rovásunkra csináljuk ezt. íme miért vagyunk a világ számára nevetség tárgya, íme miért mutogatnak ujjal a nemzetek Franciaországra, és miért köpnek rá. De a pillanat­nyi nyomor nem változtathatja meg az örök jogot. Melyik jogot? A gondolkodó Franciaországét, amely bevezetésként szolgál és a barbár Franciaországét és a többi nemzetekét."11 4 Hogy ez milyen megrázkódtatás lehetett, elképzelhetjük, ha felidézzük, amit alig négy éve vetett papírra: „Egy nép! egy haza! egy Francia­ország!... Ne legyünk soha két nemzet, könyörgöm",11 5 miközben — mint láttuk — büszkén vallotta magát barbárnak. A legendák ezt a tragikomikus helyzetet jelenítették meg. Miközben a már mércéként is adott — már említett — francia forgatókönyv szerint peregtek a legendában az események kiábrándultság és eksztázis, önsajnálat, talán öngyűlö­let és önimádat határozták meg a másikról való kép kialakítását, valamint a másik túldimenzionálását és lebecsülését. A kelet-európai másság pedig — mint a mi­chelet-i diskurzus említett elemzésében olvashatjuk — alapvetően a francia iden­titás kimunkálásához kellett.11 6 Lengyelország azonban „északi Franciaor-

Next

/
Thumbnails
Contents