Századok – 1997
Tanulmányok - Miskolczy Ambrus: Mítoszképzés és propaganda: Jules Michelet lengyel és orosz legendája (1848–1851) V/1019
JULES MICHELET LENGYEL ÉS OROSZ LEGENDÁJA 1848-1851 1023 szer besúgó-provokátorai.2 7 Az eredmény: a tüntetést szétzavarták, a szélsőbalt és a klubmozgalmat pedig sikerült lehetetlenné tenni,2 8 és egyben gyorsítani az amúgy is elkerülhetetlen polarizációt: a közép felmorzsolását, úgy hogy a június eleji pótválasztásokon már azok a korábban szélsőségeseknek számítók is győztek, akik korábban megbuktak, és képviselővé választották — méghozzá négy kerületben is — Napóleon-Lajost is, aki a minap tért vissza száműzetéséből, és nemsokára már párizsi munkások is lelkesen éltették. Okkal írhatta naplójába Michelet: „A durva és csúnya május 15-i esemény hirtelen erővel az égből visszahozott a földre."2 9 Szimbolikus gesztusként értékelhető, hogy a Mester 1848-i utolsó előadásában, június 11-én a napóleoni legendával felemelkedő Napóleon-Lajos ellen szólt, élesen bírálva az „őrült kormányt, amely jövőjét ellenségei kezébe adja".3 0 Most már nem beszélt legendáról, naplójában pedig „napóleoni bálványimádás"-ról írt.3 1 A diktatúra veszélyének elhárítására Michelet nem tudott mást kitalálni, mint népfelvilágosító propagandát. Már április elején arról adott számot naplójának, hogy megírja „A nép bibliáját": Franciaország történetét, iskolai tankönyvként. Június derekán pedig Bérenger-nak a következő javaslatot tette „a bálványimádás hittel való helyettesítéséra": mivel a nép nem olvas, olvasó egyletek számára kell országos és helyi híreket tartalmazó lapot kiadni, rövid, de jól illusztrált lapokat kell kifüggeszteni, hazafias énekeket kell teijeszteni házalás útján.3 2 Néhány nap múlva, június 23-án bekövetkezett a katasztrófa. Az ún. liberálisok kiprovokálták az utca lázadását, hogy elmondhassák: eljött az anarchia és a rend harca. Cavaignac hadügyminiszter, ha sírva is, de kegyetlenül leverte a felkelést. Marx és Tocqueville számára osztályharc volt ez a javából,3 3 Michelet nem minősítette, csak elborzadt a megtorlás kegyetlenségének hallatára.3 4 Mintha érezte volna, mennyire sémákba foglalhatatlan a polgárháború. Hiszen a felkelők között a munkások mellett értelmiségi, lecsúszott arisztokrata, bukott bankár és vállalkozó éppen úgy akadt, mint ahogy a rendet csináló nemzetőrök között szerényebb munkabérrel beérő idősebb társaikra acsargó ifjú proletárok.3 5 Michelet dilemmája az volt: „Hogyan lehet Cavaignac pártján lenni, anélkül hogy a júniusi hóhérral tartana?"3 6 Es — tegyük hozzá — ne kelljen elismerni azt, hogy az általa hirdetett társadalmi közvetítésnek legnagyobb mártírja párizsi érseke volt, D-A. Affre, aki a minap éppen az ő kampánya ellenében vette védelmébe a jezsuitákat.37 Hogyan válaszolhatott Michelet a kínzó dilemmára? Csak úgy, hogy előveszi a „Forradalom történeté"-t, amelyet még a véres napok előtt is sürgetőnek tartott,38 és megpróbál Robespierre pártján lenni, miközben hol felmagasztalja és úgy elmarasztalja, vagy inkább megsemmisíti mint addig talán senki - a gúny legyőzhetetlennek vélt, Voltaire-től kölcsönzött fegyverével. A különbség persze óriási: Cavaignacot sohasem vallotta eszményének, míg Robespierre-rel, mint követendő eszménnyel többször is példálózott. Keserű életelvet vallott magáénak: „Magányosnak maradni az eredetiség biztosítása érdekében, elhúzódni a kor vulgaritása elől."39 Jules Michelet-t azonban saját teremtményei: a forradalom nagy női alakjai vezették a lelki válságból kivezető útra. 1849 februárjában így tekintett vissza az elmúlt esztendőre:
