Századok – 1997
Tanulmányok - Miskolczy Ambrus: Mítoszképzés és propaganda: Jules Michelet lengyel és orosz legendája (1848–1851) V/1019
1022 MISKOLCZY AMBRUS szimbolikus térnek lenni. „Öröm és szomorúság: eddig forradalmat csináltam, most látom, alávetem magam és tapsolok neki, szerepem passzív" - írta Michelet naplójába,1 5 pedig vállalhatott volna aktív politikusi szerepet. A köztársaság kikiáltásának napján, február 24-én a Quartier Latinben még olyan plakátot is lehetett látni, amelyen Michelet a kormány tagjai között szerepelt. De hiába ment el a Mester a Városházára, olyan tömeg verődött össze, hogy nem jutott be az épületbe. Vajon megkísértette a politika? Főleg azután, hogy sokan az új kor előkészítőjét köszöntötték benne, és egy munkás még arra is felkérte, jelöltesse magát képviselőnek. De nemcsak a párizsi munkásokat utasította el, hanem az Ardennes választókerületének hasonló, de komolyabb felkérését is, maga helyett vejét jelöltette,16 ő pedig inkább a katedrát, régi katedráját választotta.1 7 Májusban és június első felében, immár csak félig telt teremben hirdette a testvériséget.1 8 A régi és új világvallásokból kialakítandó új humanitárius vallás igényét próbálta körvonalazni, a kereszténységet meghaladandó első foknak tartva: „Elvetem a kereszténységet, ragaszkodom az evangéliumhoz, amely legendájának erejével fenntartotta a kereszténységet."1 8 Immár keserű tapasztalatok birtokában vallhatta: „Szeretni kell azt, aki nem szeret minket"2 0 - talán már sejtve, hogy mit hozhat még a nagy esztendő. Az első nagyobb csalódást Michelet-nek veje, Alfred Dumesnil képviselőválasztáson való bukása okozhatta. Annál is inkább, mert veje, a romantikus egyenletek szellemében valamiféle alteregója lett. Két éve, „A Nép" című művében ügy szólította meg, mint aki az ő általa nélkülözött képességek birtokában megvalósíthatja embereszményét.21 Az ardennes-i választóknak úgy ajánlotta, mint aki csak azért nem lett ismert író, mert neki dolgozott. Egyébként: „ő én magam", és ezt annyira komolyan vették, hogy Alfred néhány évre felvette a Michelet nevet is, hol saját családneve előtt, hol utána használva azt. De hiába adtak még ajánló röplapot Quinet, Lamartine és Bérenger is.22 Michelet-Dumesnil megbukott. Megbukott a Mester is. Mert veje választási programja az övé is lehetett volna: „Mivel mi önmagunkat akarjuk kormányozni [...] az áldozatok útjára léptünk. Ezért az adók méltányosabb felosztására az igazsághoz fordulok, amely — az emberi szívben — erősebb az érdeknél, a munka megszervezését illetően a munkások és a munkaadók nagylelkűségében bízom."2 3 Ugyanakkor realista is volt a jelölt, mert Michelet-nek egyszerűen megírta: „Meg fogok bukni" - mivel — mint azt is kifejtette — megtámadta a jezsuitákat, felvetette az oktatás szabadságának és a papok fizetésének kérdését, miközben a választók körében arról beszéltek, hogy nem kell nekik huszonéves párizsi képviselő.2 4 Bár húsvétvasárnapjára esett a választás, amelyen a papok országszerte nagy szerepet játszottak, végül Dumesnil-Michelet győzelme csak 17 szavazaton múlott,2 5 ami azért egyszerre lehetett optimizmus és pesszimizmus forrása. Családi katasztrófa nem lett az ügyből, mert Dumesnilnek megadatott az, hogy Quinet-t helyettesíthesse a Collège de Franceon, új — népközeli — művészet kialakításáról tartva előadásokat.26 Annál több aggodalomra adtak okot a május 15-i — ma is titokzatos — tüntetések. A gomba módjára elszaporodó baloldali klubok vitték ki az utcára a „népi" Párizst. Lengyelország felszabadítását követelték, és már-már az alkotmányozó gyűlés ellen fordultak. Legalábbis ezt szerették volna elérni a korábbi rend-
