Századok – 1997
Tanulmányok - Miskolczy Ambrus: Mítoszképzés és propaganda: Jules Michelet lengyel és orosz legendája (1848–1851) V/1019
1020 MISKOLCZY AMBRUS vélte, a sajtó nem jut el a néphez, mégis „szent küldetést" tulajdonított neki.3 Nagyobb szerepet tulajdonított a könyvekkel való házalásnak, bár ennek igazi arányait nem látta. (1853-ban a házalással foglalkozó állandó bizottság jelentése szerint: „Főleg Lajos Fülöp uralmának vége felé ez a propaganda [a házalás] félelmetes méreteket öltött. 3500 házaló 9 millió kötetet adott el egész Franciaországban.)"4 Michelet viszont észrevette, hogy „az obszcén és babonás" könyvek mellett, divatos romantikus írók műveit is forgalmazták, olyanoknak adták el, akik azokból szerinte semmit sem értenek. (Az ilyen olvasók számát nem becsülte fel, de három millióra tehette, ha arra gondolunk, hogy egyik előadásában 35 millióra becsülte Franciaország lakosságát, és később, más alkalommal olyan 32 millió emberről beszélt, akikhez nem jut el könyv, sajtó, nem járnak színházba, és még a törvényeket sem olvassák.)5 Ezek után okkal kérdezhetjük, ha ennyire megvetette a nyomdatermékek révén kialakítható kommunikációt, akkor miként képzelte el a fiatalok társadalmi közvetítő tevékenységét, hiszen ő maga is tudta, hogy a görög város példája az agorán vitatkozó szónokokkal csak szép hasonlat, de semmi több. „Milyen legyen a fiatalember viszonya a néphez? Közeledésük miként készítheti elő a mindenki által hőn óhajtott társadalmi megújulást? Miként lehet a fiatalember az államban közvetítő és megbékéltető?"6 - e kérdésekre nem tudott a korábbiaknál kimerítőbb feleletet adni. Legfeljebb, ha feltette e kérdéseket, akkor a következő alkalomra ígérte a választ, amikor mái- nem tette fel őket. Inkább továbbra is arról szólt, hogy milyenek legyenek a fiatalok. Arról is mintha elfelejtkezett volna, hogy fél évvel korábban még a legendától való megszabadulást hirdette. Valószínű, rá kellett döbbennie, hogy ha a legendát kiiktatja, akkor kommunikációs űr támad. Újra a legendák erejéről kezdett értekezni, és arról, hogy mit jelenthet a legenda az egyes embernek. Paradox módon 1848 januárjától meg kellett elégednie azzal, hogy előadásait csak nyomtatásban teheti közzé, hiszen tanári állását felfüggesztették. Michelet legendáriumában kétféle legenda szerepel: az egyéni és a kollektív. Az egyéni legenda hőse az egyén. A kollektív legenda nemzeti legenda vagy a nép legendája. Első modern hőse: La Tour d'Auvergne, a köztársaság első gránátosa, aki „a haza szentjei" közé tartozott.7 A keresztény legendákat már nem is említette, és még kínosabban kerülte, ami rájuk emlékeztetne, holott néhány éve még láttuk, milyen lelkesedéssel szólt róluk. Amikor 1866-ban Michelet 1843-i előadásait emlékezetbe idézte, úgy nyilatkozott: a középkor „misztikus virágát, a legendát akarta megragadni titokzatos születésében".8 Mintha ekkor már csak esztétikai értéket látott volna a legendában. Pedig — láttuk — harci eszköz volt, és most 1848 elején különösen. A forradalom történésze mintha csak elégtételt szeretett volna venni Bretagne ellenforradalmáért, azt fejtegette, hogy a katolikus külsőségek mögött mindig a régi pogány legendák éltek tovább — tegyük hozzá: — oly módon, ahogy Vico megírta az ősi korszakot. Mert ezek a legendák „sokkal inkább a képzelethez, mintsem az érzelmekhez szólnak. Azt tanítják, és ebben rejlik erejük, hogy távoli korban és távoli országban, voltak olyan emberek, olyan hatalmas lelki erővel rendelkeztek és ügy szerette őket Isten, hogy számukra akarni annyi volt mint képesnek lenni; csak kimondták, amit akartak és már meg
