Századok – 1997
Tanulmányok - Gergely András: A magyar ügy és a magyar diplomácia Frankfurtban1848 nyarán V/991
A MACxYAR DIPLOMÁCIA FRANKFURTBAN 1848 NYARÁN 1001 és e kiterjesztésen kívül megbízza, hogy a magyar minisztérium felhatalmazása ('Vollmacht) alapján „mindent megtegyen, amit csak a két ország szorosan összekapcsolódó érdekei megkívánnak". (A Pragmatica Sanctiova értelemszerűen itt nincs utalás, hiszen a másik ország: egész Németország.) Esterházy aláírása így bizonyos szempontból érthető: István királyi jogkörben járván el, illetékes ellenjegyző miniszternek Esterházyt is lehet tekinteni. Kérdéses, hogy János főherceggel egyeztették-e ezt a követküldést. Batthyány perében határozottan állítja. Nincs azonban semmi nyoma annak, hogy Batthyány és János levelezést folytatott volna egymással, István és János levélváltásaiban pedig nincs utalás a követküldésre.4 0 Július végén azonban Bécsben többször találkozott István, János és Batthyány, sőt egyszer Hekscher frankfurti kijelölt külügyminiszterrel is összefutottak, s alig hihető, hogy említés nélkül hagyták volna a fontos ügyet.41 Az óvatos Esterházy bizonyára szintén konzultált a császárt helyettesítő voltánál fogva illetékes, éppen Bécsben időző Jánossal, amikor július 23-a táján ellenjegyezte a kinevezést. (Szalay elismerése, megbízólevelének átvétele közvetve ugyancsak János előzetes jóváhagyása mellett szól.) A kinevező okmánnyal egyidőben készült Pesten a követi utasítás. Ebben a régóta ismert, már Horváth Mihály által bemutatott iratban, amelyet egyedül Batthyány írt alá, öltött hivatalos formát a magyar kormány szövetségkötési ajánlata. Az elképzelés először Kossuth egy június 7-i, még Pázmándyhoz intézett levelében fogalmazódott meg. Eszerint a két hatalom egymás integritását garantálja, akár belülről (itt horvátok, ott csehek) történő lázadás, akár külső támadás (oroszok, szerbek) ellen. Mindkét fél ilyen támadás esetén 50 000 fős sereget küld a másik támogatására. Kossuth kifejezetten óvakodott attól, hogy francia támadás esetén segítségnyújtást vállaljanak. Kétségtelen, hogy így a szövetség a magyarok számára kedvezőbb: Magyarországot délről és északról csak „szláv" veszély fenyegetheti, míg Németországnak nyugati támadáskor nincs szövetségese. Kossuth érzékeli a problémát, hiszen feltételesen fogalmaz, „meg kellene kísértenetek [t. i. ekkor még Pázmándynak és Szalaynak] a szövetséget ezen az alapon".4 2 A kérdés újra felvetődött a júliusi hivatalos utasítás szövegezésekor, amelyet a szerkesztők követi utasításnak neveznek, s az iratok Szalayt követként emlegetik. A tervezetben a magyar érdek, a júniusban megfogalmazott kossuth-i szándék érvényesült, a végleges változatba azonban Deák javaslatára belevették: a szerződés akkor is érvényes, ha a két ország határai „a szláv elem által vagy a szláv elemmel szövetkező más hatalmasságok részéről megtámadtatnának".43 Felesleges itt Kossuth-Deák ellentétet keresgélnünk. Arról lehetett csak szó, hogy érdemes-e még megpróbálni a szövetségkötést akként, hogy francia támadás esetén a magyarok semlegesek maradnak. Ennek júniusban sem lett volna sok esélye, pedig akkor még Magyarország volt kedvezőbb pozícióban, közelebb állva ahhoz, hogy komoly hadsereg felett rendelkezzék. Azóta pedig a két ország helyzetében döntő változás következett be. A „szláv veszély" Németország számára elmúlt, helyette Ausztria egészének távolmaradása került lassan napirendre. Magyarországon viszont egyre fenyegetőbb lett a horvát támadás. Pillanatnyilag Batthyányéknak volt inkább szüksége erre a szerződésre! Ebből fakad, hogy a követutasítás szerződést indokló érvei között nemcsak a földrajzi helyzet és az osztrák dinasztia
