Századok – 1997

Történeti irodalom - Árpád előtt és után. (Tanulmányok a magyarság és hazája korai történetéről) (Ism.: Thoroczkay Gábor) V/1192 - Czövek István:Oroszország külpolitikája II. Sándor korában és a közvélemény (Ism.: Majoros István) IV/985

986 TÖRTÉNETI IRODALOM A könyv ezután következő nagyobbik fele a külpolitikát sajátos szempontból, a sajtó szemüvegén keresztül vizsgálja. A szerző először bemutatja azokat az orosz sajtótermékeket, amelyeket forrásként használ fel, s mindezt kortársi naplókkal, levéltári anyaggal ütközteti, egészíti ki. A szakember is meglepődik, hogy mennyi lap jelent meg II. Sándor korában, s milyen jó információkkal, elemzésekkel szolgált olvasóközönsége számára. Czövek István könyve alapján árnyaltabb képet kap a magyar olvasó arról az Oroszországról, melyet hajlandó lebecsülni. Pedig sohasem szabad elfelejteni, hogy a cárok birodalma minden veresége ellenére az egész 19. században Európa egyik nagyhatalma volt. S a recenzens a szerzőnek azzal a megállapításával vitatkozni kénytelen, miszerint Oroszország a sándori reformok korában ,,látszólag Európa felé haladt". Bármily hihetetlen, de ez a birodalom tényleg egy europaizálódási folyamatot élt át az egész 19. században. II. Sándor reformjai pedig azokat a feltételeket teremtették meg, amelyek lehetővé tették egy politizáló értelmiség kialakulását. Oroszországban azonban minden folyamat lassú, így ezek a reformok is csak a 20. század elején hoztak gyümölcsöt, amikor ez a politizáló értelmiség megjelenhetett az Állami Duma pártjaiban, parlamenti harcaiban. S bizonyos mértékben a sajtó is a politika iskolája volt. A sajtó elemzését Czövek úgy végzi el, hogy kiragadja az európai nagyhatalmi politika legfontosabb eseményeit, s megnézi, ezek hogyan tükröződnek az orosz újságokban. A szerző hatalmas munkát végzett. Valóban óriási mennyiségű sajtóanyagot kellett átnéznie ahhoz, hogy árnyalt képet rajzolhasson az 1867-es magyar kiegyezés, a szláv kongresszus, a francia-porosz háború, a hetvenes évek nagy keleti válsága vagy a kettős szövetség létrejöttének orosz sajtóvisszhangjáról. Teljesítményét dicséri az is, hogy az orosz nyelvű forrásokat, szakirodalmat angol, francia, német nyelvű munkák eredményeivel egészíti ki. S miközben a recenzens nem győzi hangsúlyozni, hogy a szerző nagy kutató munkát végzett, néhány kritikai megjegyzést nem tud megkerülni. S nem csak azért, mert a bírálat az elvégzett munka megbecsülését is jelzi, hanem azért is, mert Czövek István olyan területre ment, ami a történetírásban kicsit szokatlan, s ez a terület a közvéleménykutatás. A történetírás számára azért szokatlan, mert a múltban nem lehet elvégezni azt a felmérést, melyet a szociológus a jelenben megtehet. A történészre ezért nehezebb munka vár. Nehezebb, mert közvetett módszerekkel kell kiderítenie a közvéleményt, s annak alakulását. Ha egyáltalán meg tudja fogalmazni, hogy mi a közvélemény. Ez ugyanis a szociológusnak sem könnyű, mert először körül kell határolnia azt a közeget, melynek véleményére kíváncsi. Majd kiválasztani azt a mintát, mely reprezentálja a vizsgált közösséget. A legizgalmasabb persze a jelenben is az, hogy a köz véleménye és a hatalom között milyen viszony van. A 19. századi Oroszországban ez a probléma azért is izgalmas, mert a történész közvélemény szerint a cárok birodalma nem ismerte ezt a jelenséget. Czövek István viszont azt állítja, hogy II. Sándor korában volt, sőt működő közvélemény volt. A megállapításon kívül viszont más bizonyítékkal nem szolgál. A sajtó önmagában ugyanis még nem jelenti a közvéleményt. Különösen úgy nem, ahogy a szerző bemutatja. Nem tudjuk ugyanis azt, hogy egy-egy lap a társadalom mely rétegének szól, vagy mely rétegének véleményét képviseli. A bemutatott lapok nagy részéről azt sem tudjuk, hogy mikor és kik alapították. Milyen céllal hozták létre, s ki pénzeli a lapot. Megrendelők tartják fenn, az ország mely részébejut el? Aki persze csak egy kicsit is ismeri Oroszország történelmét, feltételezheti, hogy a könyv által bemutatott lapok nem jutottak el a társadalom széles rétegeihez, márcsak azért sem, mert a lakosságnak több mint 80%-a se írni, se olvasni nem tudott. Aki viszont tudott, s hozzájutott az említett lapokhoz, a társadalom mely rétegéből került ki, s mekkora számot jelentett, és milyen viszonya volt a hatalommal. Ez persze csak a sajtóból nem deríthető ki, ehhez kellenek a levéltári kutatások arról, hogy a lapvélemények hogyan csapódnak le a hatalomnál. Ha van ennek egyáltalán nyoma. A sajtóból ugyanis csupán következtetni lehet néhány dologra, ha az ember tudja, hogy egy adott problémáról, pl. a francia - porosz háborúról milyen gyakran, mekkora terjedelemben ír a lap. Ez vezércikk, szerkesztőségi cikk, az újságíró magánvéleménye vagy egy csoportérdeket fogalmaz meg. Ehhez persze olyan kiegészítő információk is szükségeltetnek, hogy a vizsgált lapok mikor, milyen gyakran jelentek meg, az idézett vélemények a lap mely oldalán olvashatók. Azt sem árt tudni, hogy az orosz sajtó Európában hol állt. Mit jelentett a közvélemény Nyugat-Európában, s ebben az összefüggésben mit Oroszországban? Vagy a közvéleménykutatás és a közvélemény fogalmának bőséges irodalma miért nem tükröződik a könyv lábjegyzeteiben? Pedig a szerző nyelvi felkészültsége ehhez adott. S végül egy idézet a könyvből, amikor Pétervár polgármestere, Trepov egyik vendége előtt kifakadva megjegyzi, hogy „a cár csak Gorcsakovot, Miljutyint és Adlerberget látja, és arra nem is kíváncsi, hogy mit mondanak a többiek..." Ha pedig így van, a szerző állítását, hogy létezik közvélemény, még nehezebb elfogadni. Ezt támasztja alá Suvalov rendőrminiszter megjegyzése is, aki kijelenti, hogy „Oroszországban nincs önálló közvélemény. Tudjuk jól, hogyan keletkezik nálunk