Századok – 1996

Történeti irodalom - Huszár Tibor: A hatalom rejtett dimenziói (Ism.: Föglein Gizella) III/714

716 TÖRTÉNETI IRODALOM 716 Pártkollégium valamennyi miniszteriális jellegű intézményben működött Magyarországon a „fordulat" éveiben; de azok nem az adott intézmény párttagjait tömörítették, hanem a párt KV tesületeinek „meghosszabbított karjaiként" működtek; vagyis éppen általuk valósult meg a párt és az állam (kormány) csúcsainak az összeolvasztása. Ily módon jött létre a pártfelügyelet közvetlen kiterjesztése a gazdasági, katonai, közigazgatási, kulturális és tudományos élet irányító testületeiben — pl. az MTT-ben és megfelelő közvetítéssel az MTA-ban is. A politikai úton életre hívott Pártkollégium működésének formálisan nem volt jogalapja; de jure illegitimnek volt tekinthető. Az 1949. évi alkotmány (1949:XX. tv.) a párt vezető szerepét nem foglalta törvénybe (ezt csak az alkotmány módosításáról szóló 1972:1. tv. tartalmazta). Az MTT ügyrendjében a Pártkollégium irányítását tételesen nem fogalmazták meg. Sőt, az MTT ügyrendjét maga a Pártkollégium készítette, nem pedig az MTT-t felügyelő minisztertanács. A Pártkollégium elnöke Gerő Ernő lett, aki az MDP PB tagja, államtitkár, pénzügyminiszter, az MTT elnöke, az MTT Elnökségének az elnöke is volt egyszemélyben. (A Pártkollégium tagjai: Alexits György, Révai József, Kossá István, Hevesi Gyula, Lukács György.) A Pártkollégium kompetenciáját az MTT működését érintő valamennyi kérdésre kiterjesztették, ami gyakorlatilag korlátlan mozgásteret biztosított Gerő Ernő számára. Bár erre felhatalmazása nem volt, a Pártkollégium érdemben jogalkotóként működött. A Pártkollégium döntései a tudományos nyilvánosságban egyáltalán nem voltak ismertek, mivel annak irányító szerepe a szigorúan bizalmas mechanizmusok körébe tartozott. Nyilvánosságra azok az MTT Elnöksége neve alatt, állami rendelkezésként jelentek meg. A Pártkollégium a magyar tudomány és felsőoktatás legfőbb döntéshozó fórumaként kívánt funkcionálni, s minden lényegesnek ítélt folyamatot az ellenőrzése alá akart vonni. Tény, hogy a háború után a tudományos kutatás és a felsőoktatás modernizációja elodázhatatlan volt; a progresszív értelmiség régi követelése volt a plebejus rétegek gyermekeinek beemelése az értelmiségbe. A gyakorlatban azonban ez kontraszelektálódó őrségváltássá torzult: a hatalom által önkényesen használható eszközzé kívánták „szelídíteni" a tudományt; egyidejűleg hegemón helyzetbe hozva azokat, akik az „új gondolkodásmódot" meghonosítják. Ezt a feladatot legmaradéktalanabbul a Pártkollégium vezette Magyar Tudományos Tanács teljesítette. E tényen az sem változtatott, hogy a Pártkollégium új kutatóintézetek létrehozásában is kezdeményező szerepet játszott (pl. a későbbi Központi Fizikai Kutatóintézet; Erdészeti Tudományos Intézet; Agrokémiai Intézet; Alkalmazott Matematikai Intézet). A tudománypolitikával összefüggésben Huszár Tibor négy különböző hatalmi és döntéshozatali dimenzió, kommunikációs tér (1. MTA Igazgató Tanácsa és osztályai; 2. Az MTT, illetve annak szakosztályai; 3. az MTT Pártkollégiuma; 4. szovjet-magyar információs csatorna) meglétére következtet. A szerző tényekkel és adatokkal bizonyítja, hogy e különböző kommunikációs terekben más-más volt a „beavatottság" foka. Igen tanulságosak a monográfiának azon fejezetei, amelyek az egyes kommunikációs terek közötti „átmeneteket", vagy éppen azokat elválasztó „falakat" illusztrálják; illetve azt, hogy „belülről" átlátható volt az egész többlépcsős térszerkezet, „kifelé" haladva azonban csökkent az információk száma és az áttekinthetőség. Hogy csupán néhány példát említsünk: Az MTT, illetve annak szakosztályai „beavatottként" kádereztek, minősítettek egyetemi professzorokat és akadémikusokat; ugyanakkor egy „belsőbb körben" már éppen a korábbi minősítők szakmai, vagy politikai hitelességét kérdőjelezték meg (jelezve-bizonyítva, hogy a bűnbakképzéshez ürügyet mindig lehetett találni). így a különböző minősítések sokkal inkább a mindenkori minősítőket, semmint a minősített személyeket jellemezték. A Pártkollégiumnak a kiemelendő tudósok és kutatók anyagi helyzetéről — bér és nyugdíj korrekciós intézkedések; tudományos pótlékok; javadalmak; kiváltságok (gépkocsik, kórházak, telefonok, üdülők használata stb.) — szóló rendelkezésének volt olyan kitétele, amely érzékeltette az intézkedések paternalista jellegét, továbbá annak (indirekten megfogalmazott) politikai függőségét, t.i.: „ez a juttatás bármikor visszavonható". A Magyar Tudományos Tanács Pártkollégiuma 1949 júniusában — a Rajk-per árnyékában — foglalt állást a Magyar Tudományos Akadémia bekebelezésének forgatókönyvéről. Eszerint az MTA-nak magának kellett kezdeményeznie az MTT-vel való „egyesülést" oly módon, hogy az MTA nem kommunista tagjaitól induljon ki egy kampány, „amelyben az Akadémia jelenlegi célkitűzését és szervezetét elavultnak minősítik"; hogy ezáltal a törvényesség látszata is megőrződjön. E javaslathoz fűzött megjegyzés kiemelte: „Módszerünk lényege tehát abban áll, hogy az Akadémiát csupán »korszerűen átszervezzük«, valójában azonban azt érjük el az átszervezéssel, hogy a reakciós elemek