Századok – 1996

Történeti irodalom - Az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944–1945 (Ism.: Szerencsés Károly) III/711

TÖRTÉNETI IRODALOM 711 AZ IDEIGLENES NEMZETGYŰLÉS ÉS AZ IDEIGLENES NEMZETI KORMÁNY 1944-1945 Szerk.: Feitl István Politikatörténeti Alapítvány, Budapest, 1995. 300 o. „... egy olyan mértékű morális és materiális összeomlás után, ami 1944. október 15-én történt, s olyan politikai és fizikai feltételek mellett, melyek akkor Magyarországon, a hadak országútján uralkodtak, két hét alatt nemzetközi tárgyalásokra képes kormányt, és egy hét alatt komolyan vehető népképviseletet a szó legszorosabb értelmében vett semmiből előteremteni olyan komoly teljesítmény, mely a pillanat minden nyomorúsága s a látható politikai változások külsőségei mögött egy mélyebben fekvő egészségnek és felszabadulásnak a tünete" — írta Bibó István arról a történelmi teljesítményről, amelynek eredményeképpen 1944 decemberében Debrecenben megalakult az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány. E nagy jelentőségű esemény ötvenedik évfordulóján Debrecenben tudományos konferenciát rendeztek, amelyen előadást tartottak a korszak ismert hazai kutatói, neves történészek, egyetemi tanárok. A konferencia anyagára támaszkodva most a Politikatörténeti Alapítvány kiadásában szép kiállítású kötet jelent meg, amelynek szerzői sok oldalról világítják meg az Ideiglenes Nemzetgyűlés és Nemzeti Kormány megalakulásának, működésének körülményeit. Balogh Sándor tanulmánya szerint „Debrecen legfőbb tanulsága talán éppen az, hogy a politikai demokrácia megerősödésének és kiteljesedésének alapvető feltétele a parlamentáris és a közvetlen demokrácia egyidejű jelenléte és hatékony működése." Korom Mihály számos alig ismert részlettel világítja meg az Ideiglenes Nemzetgyűlés és Nemzeti Kormány létrejöttét, felvillantva a moszkvai tárgyalások kulisszatitkait is. Vida István moszkvai levéltárak forrásait táija a szakma és az olvasók elé, amelyekből többek közt azt is megtudhatjuk, hogy Kovács Béla már 1944. december 20-án végzetesen összekülönbözött Puskin követtel a kommunista párt „titkos" hadállásainak megítélésében. Vígh Károly Bajcsy-Zsilinszky Endre mártíriumáról, utolsó napjairól ad közre megrázó dokumentumokat, érzékeltetve, hogy a nemzet emlékezetében helye kell, hogy legyen azoknak is, akik egyetlen napig sem voltak a hatalom birtokában. Izsák Lajos Zsedényi Béla tevékenységét ismerteti az Ideiglenes Nemzetgyűlés elnökévé történt megválasztásától 1947-es ellehetetlenítéséig. Az elemzés — kimondatlanul — bizonyítja, hogy Zsedényi Béla, Sulyok Dezső és Vásáry István mellett, a nemzeti demokrácia legjelentősebb képviselője volt. Föglein Gizella az átmeneti időszak államfői intézményét, mindenekelőtt a Nemzeti Főtanács jogkörét, működését elemzi. Gyarmati György a korszak parlamentarizmusának korlátairól értekezik. Rámutat például arra, hogy miközben Bárdossy László politikai perében a hadbalépés esetén a parlament előzetes hozzájárulásának elmulasztását kifogásolták, addig a Németországnak szóló 1944-45-ös hadüzenet esetében már a törvényhozás utólagos hozzájárulásának szükségessége merült fel. Benkő Péter a Nemzeti Parasztpárt szerepét elemzi az Ideiglenes Nemzeti Kormányban, arra a következtetésre jutva, hogy a pártnak a belügyminiszteri kulcstárca inkább terhére volt, mint hasznára. Veress Géza a debreceni fordulat jellemzőiről és következményeiről írva megállapítja, hogy az új politikai elit kontraszelektálása eredményeképpen volt csak lehetséges, hogy az olyan politikailag és erkölcsileg is alkalmas politikusok, mint Sulyok Dezső, Zsedényi Béla, Valentiny Ágoston, Vásáry István, Pfeiffer Zoltán stb. végül is kirekesztődtek a hazai politikai életből. Gergely Jenő a magyarországi egyházak helyzetéről ír, érzékeltetve, hogy az egyházak vezetői az 1945-ben kiépülő új rendszert provizóriumnak tekintették, ami igaz is volt, ám ehhez az állásponthoz csak az olyan tántoríthatatlan jellemek tudtak hűek maradni, mint Mindszenty József. Somlyai Magda a képviselői életrajzokról, Feitl István az Ideiglenes Nemzetgyűlés vitáiról értekezik. Szőke Domonkos a demokrácia és diktatúra válaszútjárói szólva Bibó Istvánt idézi: „aki Magyarországból szovjet tagállamot akar csinálni, az hazaáruló, aki Magyarországon Habsburgot akar restaurálni, az is hazaáruló, aki pedig Magyarországot az elé a hamis alternatíva elé próbálja állítani, hogy csak e kettő között választhat, az kétszeresen hazaáruló, mert e kettő között ott van a harmadik, egyedül helyes út, a belsőleg egyensúlyozott, de radikális reformpolitikát folytató, demokratikus, független szabad Magyarország lehetősége."