Századok – 1996

Közlemények - Gergely Jenő: A keresztény pártok és a választások (1920–1947) III/613

624 GERGELY JENŐ A katolikusok a keresztény pártok által felülreprezentált 5 megyében mindenütt 80% felett vannak. A dunántúli átlag is majdnem 80%. A főváros esetében a katolikusok aránya lényegében megfelel az országosnak, sőt ha a PPSK-ból adódó Pest-környéket is figyelembe vesszük, azt bizonyára eléri, vagy el is kerüli. A felekezeti hovatartozás egyben egyházi, és részben politikai kötődést is jelentett. De ezt nem tekinthetjük abszolút érvényűnek. Varrnak olyan megyék, ahol a katolikusok aránya ugyanez, sőt esetenként magasabb (pl. Bács-Bodrog 96,2%, Békés 88,8%, Csongrád 84,7%, Szeged thj. 88,1%), mégsem volt jellemző a keresztény pártok befolyása. Itt inkább egy-egy szórványmandátum keletkezett, főként ha akadt egy agilis helyi plébános, aki megszervezte a pártot és indult jelöltként is. (Mint pl. Reibel Mihály plébános Eleken.) Ügy tűnik, hogy a szavazók választási döntésében országosan nem volt abszolút elsődleges a felekezeti hovatartozás. Ez inkább a Dunántúlon volt fontos szempont, ahol a 80% feletti katolikus többségű vidékek inkább kereszténypártiak voltak. Azon aluliak — Dél-Dunántúl, elsősorban Somogy, Baranya, Tolna — jelentős református lakossága folytán, inkább kisgazdapárti vagy kormánypárti szavazó volt. A keresztény pártok nyugat-dunántúli, heves-nógrádi és fővárosi jellemző befolyási területe részint hagyományokból (Katolikus Néppárt), részint a szoros egyházi kötődésekből, a katolikus egyház tradicionális közéleti jelenlétéből és befolyásából táplálkozott. Ugyanakkor az is tény, hogy ezek a választókerületek, megyék, régiók bizonyos értelemben polgárosodottabbak voltak az ország más részeinél. (A Nyugat közelsége, a három nyugati megye hasonlósága Ausztriához, Burgenlandhoz stb.) A keresztény pártok társadalmi bázisa direkt módon nem állapítható meg, mert nem rendelkeztek tagnyilvántartással, és nem készült átfogó kimutatás a rájuk valószínűleg szavazók társadalmi megoszlásáról sem. Mivel egyik keresztény párt sem volt korszerűen szervezett modern politikai tömegpárt, folyamatosan élő és működő helyi szervezeteik sem voltak. így társadalmi bázisukra elsősorban a földrajzilag pontosan körülhatárolható szavazóbázisukból következtethetünk. Kivételt talán a keresztény pártok keresztényszocialista vonulata jelent, mert esetükben joggal feltételezhető, hogy a keresztényszocialista szakszervezetek tagjai — amennyiben rendelkeztek választójoggal — a keresztény párti jelöltekre szavaztak. (A keresztény szakszervezetek viszont rendelkeztek rendszeres tagnyilvántartással, s ez a korszak átlagában mintegy 40-45 000 főt tett ki.) Induljunk ki a megválasztott képviselők társadalmi hovatartozásából. Bár a képviselők között szinte minden foglalkozási csoport vagy társadalmi réteg megtalálható a munkástól az őrgrófig, mi itt csak két markáns, és ugyancsak folyamatosan jellemző csoportot emelnénk ki: az egyik a katolikus egyháziak (papok), a másik a katolikus arisztokraták jelenléte a képviselők között.