Századok – 1996

Közlemények - Gergely Jenő: A keresztény pártok és a választások (1920–1947) III/613

A KERESZTÉNY PÁRTOK ÉS A VÁLASZTÁSOK 1920-1947 6 25 Év Katolikus pap Arisztokrta Összes mandátum 1920 14 + 1 református 3 87 1922 10 5 36 1926 10 2 35 1931 7 7 36 1935 4 3 16 1939 5 2 8 1947 2 0 66 Az 1920-as nemzetgyűlésben bár számszerűleg sok a pap, kevés az arisztokrata, %-osan a későbbiekben nő az arányuk. 1922-ben és 1926-ban a pap + arisztokrata a képviselőknek majd a felét teszi ki, 1938-ban pedig egy kivételével mindegyik ide tartozik, de az egy „kivétel" is nem-arisztokrata nagybirtokos volt. A katolikus papság (jellemzően a plébánosi és prelátus-kanonoki „középréteg") és a katolikus arisztokrácia mint a keresztény pártok reprezentánsai 1895-től, a Katolikus Néppárt színre lépésétől egészen 1945-ig töretlenül uralták a keresztény politikát. A keresztény pártok szavazóbázisa (kvázi társadalmi befolyása) ennél nyilvánvalóan differenciáltabb képet mutat. Számszerű megjelenítésére aligha vállalkozhatunk, ám úgy véljük, hogy a három alapvető keresztény párti irányzat meghatározásával jól körülírható. 1. A hagyományos néppárti, mérsékelten konzervatív és mérsékelten szociális, a korszakban a fő vonulatot jelentő (Huszár-Ernszt-Vass-Zichy) többségi, és majdnem mindig kormánytámogató keresztény párt jellegét tekintve szinte kizárólag katolikus, szorosan kötődik a katolikus püspökökhöz és a klérushoz. Társadalmilag inkább agrárius, azaz falusi, paraszti és földbirtokos szavazói vannak (illetve azok holdudvara) elsősorban a Nyugat-Dunántúlon (Vas, Zala és Sopron), valamint Nógrád-Hont és Heves megyékben, szórványosan Esztergom, Fejér, PPSK és Csongrád megyékben. A párt agrárius jellegét nem módosítja, hogy az említett területek kisvárosainak, nagyközségeinek értelmisége és keresztény iparos társadalma is nagyrészt e pártot támogatta. Végül megemlíthető ezen irányzat elvi legitimizmusa és alkotmányvédő jellege, a szélsőségektől való tartózkodása, majd elhatárolódása is. 2. A másik, ugyancsak 1918 előtti hagyományokra visszanyúló irányzat a keresztényszocialista. Ez az erősen szociális érzékű csoportosulás — amelynek teoretikus megalapozója Prohászka Ottokár és klasszikus képviselője Giesswein Sándor prelátus kanonok volt — 1920 után maga is ambivalenssé válik: a Szabó József és társai vezette kurzus-politikusok a keresztényszocialista politikát a jobboldali radikalizmus felé közelítették, míg a Giesswein hagyományaira is építők a keresztény szindikalizmusra támaszkodva inkább az alkotmányos, demokratikus megoldások felé fordultak (Tobler János). A keresztényszocialista irányzat csak provizórikusan tudott megjelenni önálló pártként, többnyire a volt néppártiakkal együtt élve jelentkezett az országos politikában, míg a fővárosban esetenként WolfTékkal került egy platformra. (Egyébként akár a KNEP akár a KGSZP esetében előfordult, hogy helyi szinten a keresztényszocialisták megtartották párt-