Századok – 1996
Tanulmányok - Sándor Pál: Jobbágyfelszabadítás és birtokrendezés Magyarországon 1848–1864 I/29
52 SÁNDOR PÁL Összegezve az elmondottakat, megállapíthatjuk: A bécsi liberálisok eredeti törekvései, amelyek — birodalmi mintára, vagy ehhez közelítő módon — a majorsági parasztság felszabadítását, ha kötelező paraszti önmegváltással is, előirányozták, erejüket vesztetten nem valósultak meg az újraszabályozást előíró 1853. március 2-i pátens szövegében. Ezek a kísérletek csupán arrá voltak elegendők, hogy megfékezzék a nemesi restaurációs törekvéseket. De egy ponton mégis elősegítették a feudális maradványok további lebontását: meggyorsították az újraszabályozás gyakorlatát. Azáltal, hogy a falvak határainak szabályozását (regulázását), most már a közös legelő- és erdőterületre is kiterjedően, kötelező érvénnyel rendelték el. Ezzel a paraszti és a földesúri földek eddigi egybemosódásának megszüntetését, s így a tőkés gazdálkodás egyik lényeges feltételének elősegítését szorgalmazták. Az úrbéri pátens a tagosítások engedőleges elrendelésével, mind a volt uraság, mind a volt jobbágyok szétszórt birtokrészeinek, illetve parcelláinak egy — vagy az eddiginél kevesebb számú — tagban történő összevonását (commassatio) is siettette. Ezzel a gazdálkodás racionalizálását szolgálta. Az eddig többnyire még közösen használt legelők immár kötelező elkülönítése azt is jelentette, hogy a csupán úrbéres beltelekkel és részben külső földekkel is rendelkező házas zsellércsaládfők mindegyikét az egész telekre kiszabott legelőjárandóság 1/8 része ezentúl már kötelezően illette meg. Legelőrészüket feltörhették és szántóművelésre használhatták. Az ilyen járandóság abszolút terjedelme helységenként eltérő volt. Ettől függetlenül elősegítette a polgári kistulajdon terjedését, az országos kb. 1/2-4 holdas parcellás kisparasztság egzisztálását. A 48-as jobbágyfelszabadítás eredményeinek kisajátítása; a nemesi restaurációs kísérletek — liberális motívumokkal árnyalt — korlátozása; a bontakozó tőkés gazdálkodás feltételeinek érlelése: ezek voltak az újraszabályozás elveinek eddig megfigyelhető főbb vonásai. E politika hátterében, nem is csekély jelentőséggel, a magyar agrártermelést fokozni kívánó összbirodalmi érdekek húzódtak meg, kivált a közbeeső vámvonalak 1851-ben történt teljes eltörlése óta. Mindehhez kapcsolódott a háborúktól meggyengült birodalom pénzügyi érdekeinek a legyőzött országgal szemben alkalmazott érvényesítése. Ezt mutatja a kármentesítés magyarországi lebonyolításának módja. Az elvesztett földesúri járadékok évi tiszta hasznának kárpótlását — évi 5%-kal tetézve a tőkét — az új abszolutizmus a következőképpen vállalta magára.6 4 A kárpótlási tőke összegét, 1 egész úrbéres telekre vonatkoztatva, a 48-i központi választmány egykori javaslatát tekintetbe véve, minimum 300, maximum 700 forintban állapította meg, megyénként és azokon is belül az egyes határok szerinti minőségi különbségekkel. E célból 8 osztályba sorolta az öt közigazgatási kerületbe tartozó 42 vármegyét. A 48-i választmány 9 osztályt javasolt megállapítani. Az első három osztályba, amelyeknek alapján a nagyobb — telkenként 700--500 forint közötti — kártérítési összegek jártak, szükségképpen a jobb talajú, dunántúli és az alföldi megyéket osztotta be. Ide sorozták, többek között, Fejér, Sopron, Moson, Tolna, Békés, Csanád, Pest, Baranya megyéket. A további osztályokba a rosszabb, kopárabb földek okából, azok a megyék kerültek, ahol az egész telek használata után fizetett egykori járadékok tiszta haszna kisebb értéket képviselt. így került az ötödik osztályba Gömör, Hont, Szabolcs, Szatmár, Zemplén és Zólyom megye, már csak 500—400 forint közötti telkenkénti kiszabattal. A 7.
