Századok – 1996
Tanulmányok - Sándor Pál: Jobbágyfelszabadítás és birtokrendezés Magyarországon 1848–1864 I/29
JOBBÁGYFELSZABADÍTÁS ÉS BIRTOKRENDEZÉS... 53 és 8. osztályokba, ahol az egész telek után egykor fizetett járadékok tiszta hasznának kárpótlásáért a legkisebb összeg — 400-300 forint — járt, a legrosszabb talajú és gazdaságilag is a legelmaradottabb peremmegyék, mint Bereg, Ugocsa, Liptó, Árva, Máramaros, Túróc sorozódtak. Úrbéres házas zsellérenként pedig, az osztályba sorolástól függetlenül, egységesen 50 ezüst forint járt a volt földesuraknak. A 48-i választmány eredetileg 80 forint kárpótlást tervezett kifizetni. Ez a tervezet az 1/4 teleknél kisebb, nem úrbéres parasztkézen lévő szőlőkért, a földek értékétől függően, 30-től 15 forintig terjedő összeggel kárpótolta volna a volt uraságot. A hegyvámos és dézsmás szőlők kárpótlásáról az érintett parasztokra nézve előnytelenül megváltozott új helyzetben már nem esett szó. Politikai színezete volt annak is, hogy az 1857-ig kifizetett, mindössze 12-13 millió forint előlegben, főleg az udvarhú arisztokrata családok szűkebb köre részesült. 1857-től a volt földesurak — a vagyonelkobzásra ítéltek kivételével — megkapták a kármentesítési összegről szóló államkötvényeket. Ezeket csak hosszú lejáratú törlesztési terv alapján, évenként tartandó sorsolás formájában, az 1857. évtől számítva 40 esztendő során váltották be. A korona, a kamara, az egyházi és közalapítványi birtokok esetében a visszafizetés határideje 1907-ig nyúlt ki. A kötvények formájában fizetendő, illetve azok beváltása útján történő kármentesítés teljes összege hozzávetőleges számítások szerint 700 millió forint lehetett. Ebből az összegből azonban még 1880-ig is csak kb. 210 milliót váltottak be. A tőkeszegény birtokosok nagy része nem elégedett meg az időközi kamatokkal. Pénzhez akart jutni és ezért kénytelen volt kötvényeit áruba bocsátani. Ezeket azonban az osztrák államháztartás állandó deficitje és felettébb ingadozó pénzügyi helyzete miatt hitelezőin keresztül, csak névértéken alul tudta értékesíteni. Ezért a pénzpiacra ömlő kötvényáradat azt eredményezte, hogy a pénz dolgában éppen rosszul álló birtokos rétegek csak 18-34%-os veszteséggel tudtak túladni kötvényeiken. A tehetősebb nagybirtokosok szűk rétege valamelyest ki tudta várni a kedvezőbb árfolyamalakulást. A magánföldesurak kártérítése tehát későn, 1857-től kezdődött csak el, legalábbis az új termelési viszonyok diktálta hirtelenül megnövekvő tőkeszükséglet és a munkaerőkereslet időpontjához képest. A termelési költségek ugyanakkor, a szabad munkaerődrágulás okából is, az 50-es évek kezdetén legalább megháromszoródnak. Az ingyen munkától hirtelenül eleső, saját felszereléssel még csak kevéssé rendelkező birtokosok részére a gazdaságba beruházható tőke létszükségletté vált. Ez a helyzet készteti a magyarországi birtokosok nagyobbik felét arra, hogy kötvényeit, akár veszteség árán is, a pénzpiacra dobja. Ugyanakkor az új abszolutizmus szükségképpen új adóztatási rendszert dolgozott ki. Az egyenes (föld-ház-kereseti-jövedelmi) adók és a fogyasztási adók lavináját zúdítja az ország lakosságára.6 5 Az egyenes adók regresszív jellegűek; nagyságuk és növekedésük távolról sem azonos az adóalappal, illetve annak növekedésével. Ez viszont a birtokosok széles rétegei mellett a kis jövedelmű lakosságot, különösen a parasztság tömegeit sújtja. Az adóterhek növekedése az egész korszak folyamán jelentős. Amíg 1850-ben a birodalom pénztárába Magyarországból (Erdélyt és Horvát-Szlavóniát nem számítva) befolyó egyenes adók összege kereken 11 millió, 1857-ben 17-18, addig 1864-ben 28 millió osztrák értékű fo-
