Századok – 1996

Folyóiratszemle - Marrus Michael R.: Megjegyzések a Holocaust történeti irodalmáról II/494

FOLYÓIRATSZEMLE 495 amely válsághelyzetekben vagy társadalmi feszültségek korában azonnal felébred". A náci Németországban — illetve a weimari Németországban — jelentkező óriási gazdasági, politikai és társadalmi feszültségek törvényszerűen hívták életre az antiszemitizmust. A történészek egy másik csoportja, a főleg az 1950-es és 1960-as években publikáló Paul Massing, Eva Reichmann, Fritz Stern, George Mosse, Peter Palzer és Léon Poliakov az eszméket tartja a történelmi események kiváltó okainak, s ilyen alapon jut el az antiszemitizmushoz, mint a Holocaust gyökeréhez. Poliakov kiemeli, hogy már az ókori keresztények között is tapasztalható volt zsidóellenesség; s a korai teológiai stigmatizációs az újkorban fajgyűlölet és kirekesztés váltotta fel. George Mosse az elsők között térképezte fel a német völkisch ideológiát, mint a Harmadik Birodalom szellemi alapját; a nácik döntő szerepe ott mutatkozott meg, hogy ezt a doktrínát egy „zsidóellenes forradalommá" formálták át. Paul Lawrence Rose más oldalról közelíti meg a speciális német zsidóellenességet: a Revolutionary Antisemiásm in Germany, from Kant to Wagner (Princeton, N. J., 1990) című művében elsősorban egy nyugat-európai stílusú liberális hagyomány hiányára vezeti vissza a Holocaust eredetét. A már korábban említett keresztény antiszemitizmuson belül felhívja a figyelmet a lutheri zsidóellenes hagyományra és arra a „német mentalitásra", hogy a német antiszemiták írásaikban mindig olyan kétértelmű kifejezéseket használtak — mint például az Untergang (elpusztítás), Ausrottung (kimetszés), vagy Vernichtung (megsemmisítés) —, amelyekről nem derült ki, hogy átvitt, vagy szó szerinti értelemben gondolták-e őket. A totalitarianizmust középpontba állító magyarázatok Hannah Arendt immár klasszikussá vált The Origins of Totalitarianism című könyvéből eredeztethetők. A filozófus-történész érvelése szerint az egyének elleni totalitariánus támadás a 19. század főbb történelmi trendjeiből nőtt ki: az iparosodásból, az óriási méretű népmozgásokból, a modern állam megszületéséből, valamint a modern háborúk okozta megrázkódtatásokból. Ezek a változások többszázezer, sőt többmillió embert szorítottak ki az addigi társadalmi keretek közül, s a társadalom feletti ellenőrzés a hagyományos társadalom atomizálódásával és felbomlásával egyre erősebb eszközök igénybevételét követelte meg a hatalom gyakorlóitól. Mindez Németországban — és Oroszországban, illetve a Szovjetunióban — egy fanatikus, ideológiailag elkötelezett csoport megjelenésével párosult, s innen egyenes út vezetett a Holocausthoz. Kari Dietrich Bracher, Gita Sereny és Raul Hilberg is osztja Arendt nézetét; az utóbbi még azt is hozzáteszi, hogy a náci hatalmi apparátus központi jelképe a „gépezet" volt: az óriási bürokrácia gépezete egy idő múlva már önmagától működött és semmilyen külső hajtóerőre nem volt szüksége. A modernizmust és a Holocaustot öszszekapcsoló történészeket alapvetően két alcsoportba lehet osztani. Fritz Stern, többek között rámutat arra, hogy a nácik a zsidókat a modern emberek megtestesítőinek látták, akik szembenálltak a síkját mozgalmuk lényegében antiszemita, múltba tekintő szellemiségével. Modris Eksteins pontosan az ellenkező álláspontra helyezkedik. Szerinte a nácizmus a modernizmus kegyetlen, kíméletlen megtestesülése volt, s Németország a par excellence modern államot képviselte a 20. században. A nácizmus célja egy újtípusú ember létrehozása volt, s lényegében egy „ugrást jelentettek az ismeretlen jövőbe". Friedrich Meinecke egy 1946-ban írt esszéjében arra hívta fel a figyelmet, hogy nem Németország volt az egyetlen, amelyben a gonosz elszabadult; Richard Rubenstein osztja a véleményét: „Könnyebben megérthetjük a Holocaustot, ha a 20. századi nyugati civilizációban végbement óriási változások némelyike megnyilvánulási formájának tekintjük." A „róka"-megközelítés az 1970-es évek elejétől nyert teret. Marrus két jelentős tényezőnek tulajdonítja ezt: egyrészt a történészek kutatásai egyre inkább segítettek abban, hogy a Holocaustot elhelyezhessék a 20. századi történelemben, másrészt pedig a kutatók hatalmas mennyiségű anyagot találtak az európai zsidóság sorsának tisztázásához. Hogyan viszonyulnak a „rókák" a „sündisznók" által felvetett elméletekhez? Az antiszemitizmus kapcsán konzenzus alakult ki azt illetően, hogy mind Nyugat-, mind Kelet-Európában erős zsidóellenes érzések éltek a társadalom egyes csoportjaiban; továbbá, hogy általában nem lehet kapcsolatot kimutatni az antiszemitizmus és a zsidók pusztítása között. Donald Niewyk kutatásai szerint rendkívül „egyenetlenül oszlott el az antiszemita érzés" a társadalom egyes rétegeiben Németországban: a nyilvánvalóan völkisch politikai pártok mellett egyedül az egyetemi diákság és a hadsereg tagjai körében lehet számottevő antiszemitizmusról beszélni. Williams Sheridan Allen és mások szerint pedig az antiszemitizmus nem játszott döntő szerepet abban, hogy a németeket megnyerjék a náciz-