Századok – 1996

Folyóiratszemle - Chang Gordon H. – Di He: A béke megőrzése a Quemoy és Matsu kérdésében kirobbant amerikai–kínai konfliktusban II/485

FOLYÓIRATSZEMLE 485 jövője nagyrészt attól is függ: sikerül-e megnyugtató választ találni erre a problémára? The Journal of American History, Vol. 81, No. 2. (September 1994), pp. 435-60. Ma.T. Gordon H. Chang - He Di A BÉKE MEGŐRZÉSE A QUEMOY ÉS MATSU KÉRDÉSÉBEN KIROBBANT AMERIKAI-KÍNAI KONFLIKTUSBAN A Quemoy-Matsu konfliktus történeti irodalma eddig főként a másik fél magatartására vonatkozó feltevéseken alapult, s emiatt torz képet adott az eseményekről; az eddig szigorúan titkos kínai levéltári anyagok azonban kutathatóvá váltak a témát illetően és Gordon H. Chang (Stanford University), valamint He Di, a Kínai Tudományos Akadémia munkatársa elsősorban ezek alapján készítette el dolgozatát. Az amerikai munkák jórészt elfogadták a Dwight D. Eisenhower, akkori amerikai elnök által adott beszámolót a konfliktus lefolyásáról: a Tajvan és a Kínai Népköztársaság között elterülő szigetek miatt kialakult amerikai-kínai konfrontációban az amerikaiak sikeresen alkalmazták az „elrettentés" és a nukleáris háború „szakadékának szélén való táncolás" taktikáját a kínai vezetéssel szemben, s elhárították a kommunista támadást a Csang Kai-sek kezén maradt területek ellen. A másik oldalon a kínai történészek az Egyesült Államokat agresszív, ellenséges és a háborútól sem visszarettenő imperialista hatalomnak állították be. A két, egyformán egyoldalú megközelítés helyett a szerzőpáros hét fő témakör értelmezésének revideálását tűzi ki célul: 1) Ki kezdeményezte a válságot? 2) Mik voltak Mao Ce-tung céljai a tajvani szorosban? 3) Mi volt Eisenhower politikája és miért eszkalálta a válságot 1955 tavaszán? 4) Hogyan fogadták a kínaiak az amerikai diplomáciai erőfeszítéseket a válság utolsó szakaszában a konfliktus békés lezárására? 5) Hogyan értékelte az Egyesült Államok az 1955 márciusiáprilisi fejleményeket és a krízis tetőpontját? 6) Hogyan végződött a konfliktus? 7) A vezetők mennyire voltak a helyzet urai a két érintett országban? 1954. szeptember 3-án a kínai kommunista erők lőni kezdték Quemoy-szigetét, s ezzel — Eisenhower és az amerikai történészek véleménye szerint — kitört a válság. A legtöbb nyugati beszámoló úgy vélte, s véli ma is, hogy a sziget ágyúzása a kínai vezetés azon tervének a része volt, amely — minimális célként — szerette volna az amerikaiak biztonsági elkötelezettségét próbára tenni a térségben, hogy a reakciótól függően megkíséreljék akár a Tajvan elleni támadást is. Az amerikaiak azonnal megerősítették katonai jelenlétüket a tajvani szorosban és éles hangú figyelmeztetést küldtek Pekingbe. 1955 elején a Kongresszus elfogadta az ún. Formoza-határozatot (Tajvan másik neve), mely felhatalmazta az elnököt Tajvan és a közeli Pescadoresszigetek védelmére. A kínai levéltári anyagok tanúsága szerint azonban hibás volt a korabeli amerikai helyzetértékelés: a kínaiak nem akartak konfrontációba keveredni az Egyesült Államokkal, s a vezetés nem is foglalkozott különösebb intenzitással az 1954 szeptembere és 1955 áprilisa között történtekkel. A kínai központi vezetés, valamint a helyi katonai parancsnokok az 1949-ben befejeződött polgárháború részeként fogták fel az akciót: a „nemzeti erők" körülbelül 30 partmenti szigetet megtartottak, s ezek „felszabadítása" volt a cél. (Egyébként a brit kormány is lényegében hasonlóképpen értékelte a helyzetet és nem hitt egy általános kommunista támadásban.) Miért értette félre az Egyesült Államok Kína szándékait? Egyrészt a koreai háború és a franciák vietnami kudarca érzékennyé tette az amerikai vezetést minden távol-keleti kommunista kezdeményezést illetően, másrészt pedig a szeptember 3-i bombázás az amerikai „elrettentési" politika kudarcát jelentette: John F Dulles külügyminiszter mindössze hetekkel korábban fejtette ki a „tömeges elrettentés"ként ismertté vált elképzelését a Foreign Affairs hasábjain és egy augusztus 24-i sajtóértekezletén külön is aláhúzta: egy, a „nemzetiek" által birtokolt partmenti szigetek ellen intézett kommunista támadás amerikai fegyveres beavatkozást vonhat maga után. A támadás célja viszont — a felelős kínai parancsnok, Ye Fei tábornok szerint — korlátozott volt és nem területszerzési vágy hajtotta őket, hanem az, hogy megakadályozzanak egy esetleges Tajvan és az Egyesült Államok között kötendő kölcsönös védelmi szerződést. Más magasrangú katonai vezetők visszaemlékezése szerint a fő cél a Dacsen-szigetek voltak Quemoy-tól és Matsu-tól északra. Mao maga is hibázott ebben a kérdésben. Azt feltételezte, hogy kitűnő az összhang az