Századok – 1996
Folyóiratszemle - Chang Gordon H. – Di He: A béke megőrzése a Quemoy és Matsu kérdésében kirobbant amerikai–kínai konfliktusban II/485
486 FOLYÓIRATSZEMLE Egyesült Államok és Tajvan között és Csang Kai-sek előbb-utóbb támadást indít а szárazföldön. Ennek megakadályozására indította el a „Tajvan felszabadítása"-kampányt, mely, elsősorban, belföldi „fogyasztásra" készült: az új Kína iránti lelkesedést volt hivatott ébrentartani. Mao korábban és későbben is gyakran folyamodott ahhoz a módszerhez, hogy politikai feszültséget szított céljai elérése érdekében. Ilyen értelemben a Quemoy és Matsu elleni támadás inkább csak politikai jellegű volt, míg a katonai célok a Dacsen-szigetekre korlátozódtak — melyeket végül meg is szerzett a Kínai Népköztársaság a konfliktus eredményeképpen. Chang és Di kimutatja: a kommunista hadsereg elégtelen erőkkel rendelkezett a térségben egy nagyobb szabású hadművelethez, s messze nem volt meg a kapacitása egy Tajvan elleni támadáshoz. Eisenhower elnök az „ellenség bizonytalanságban tartásában" jelölte meg szeptember 3-a utáni kínai politikáját, míg Dulles külügyminiszter ugyanezt a megközelítést „elrettentés bizonytalanságon keresztül"-ként jellemezte. Az igazság az, hogy az amerikai vezetés nemcsak az ellenfelet tartotta bizonytalanságban, hanem időnként még saját magát is. Az Eisenhower-adminisztráción belül sokan nem akarták elkötelezni az országot a kínai partmenti szigetek védelmére; míg Dulles és mások azt követelték: az Egyesült Államok egyértelműen szögezze le a céljait, hogy a kommunisták nehogy elszámítsák magukat az amerikai érdekek megítélésében — mint ahogy tették azt Korea esetében 1950 júniusában. Mao maga el akarta kerülni a közvetlen konfrontációt az Egyesült Államokkal, s augusztus 23-án elrendelte: amennyiben amerikai katonai jelenlét tapasztalható a Dacsen-szigeteknél, nem szabad támadni. 1954 decemberének elején azonban az amerikai-tajvani Kölcsönös Védelmi Szerződésben kifejezetten csak Tajvanról és a Pescadores-szigetekről esett szó, így a kínai vezetés szabad utat adott a már korábban is határozottabb fellépést sürgető katonáknak. 1955. január 18-án 10 000 katonával megtámadta a Kínai Népköztársaság Jicsiangsant és az ott található 1086 Kuomingtang-katona ellenállását hamar legyűrték. Február 8-án Csang Kai-sek — amerikai nyomásra — bejelentette: kivonja erőit a nehezen védhető Dacsen-szigetekról, mely február 21-én meg is történt — amerikai segédlettel. A kínaiak számára nem jelentettek azonban maradéktalan örömöt a katonai sikerek. A történtek politikai következményei miatt Mao Ce-tung és a kommunista vezetés amiatt aggódott, hogy a kelleténél jóval nagyobb amerikai figyelmet irányítottak a térségre, megnövekedett a kínai-amerikai fegyveres konfliktus veszélyének a lehetősége és létrejött a tajvani-amerikai védelmi szerződés is. Ebből a meggondolásból kiindulva a kommunista vezetés Kínában a feszültség enyhítését határozta el, azonban a kínai katonai aktivitás csökkenését „nagyarányú csapatösszevonásokkal" magyarázták Washingtonban és újabb amerikai egységeket irányítottak a Távol-Keletre. Mao sem adta fel a „Tajvan felszabadítása" jelszót: ezúttal ő választotta a „szakadék szélén való táncolás" taktikáját, melyet az amerikaiak teljes mértékben elhittek. A március 10-11-én a Fehér Házban sorra kerülő megbeszéléseken még az atomfegyver bevetésének a gondolata is felmerült. Eisenhower elnök pedig március 16-i sajtóértekezletén megjegyezte: a nukleáris fegyvereket ugyanúgy lehet használni háború esetén, „mint egy puskagolyót vagy bármi egyebet". A kölcsönösen hibás felderítés és értékelés következtében így a feszültség növelését jelentő lépéseket tettek mindkét oldalon. Ezen túlmenően egy titkos Eisenhower-Dulles terv is született, melynek a főbb pontjai a következők voltak: 1) Csang Kai-sek vonja vissza katonáit Quemoy-ról és Matsuról; 2) az Egyesült Államok létesítsen embargót a Kínai Népköztársaság partjai mentén — szemben Tajvannal — 500 mérföld hosszan; és 3) helyezzenek el nukleáris fegyvereket Tajvanon addig, amíg Peking vissza nem vonja a „Tajvan felszabadítása" jelszót. A tervből Csang Kai-sek ellenállása miatt végül nem lett semmi: a kínai vezető attól félt, hogy a javasolt amerikai lépések háborút jelentenének. A fordulópontot a konfliktus megoldásában az 1955. április 18-24. között ülésező bandungi konferencia jelentette. A kínai kommunista vezetés azzal a céllal vett részt a tanácskozáson, hogy új kapcsolatokat létesítsen a szomszédaival, s ennek érdekében képviselői gondosan kerülték a kényes témákat — így a Tajvanhoz tartozó szigetek ügyét is. A küldöttséget vezető Csou En-laj Kína békés szándékait hangoztatta és a magánbeszélgetések során kijelentette: Kína hajlandó az Egyesült Államokkal tárgyalni a feszültség enyhítésére. Az amerikaiaknak kapóra jött az ajánlat: a washingtoni vezetés dilemmája megoldódott a visszavonulást vagy az aktívabb szerepvállalást illetően és hivatalosan az „elrettentés" politikájának győzelmeként ünnepelték a kínai békülékenységet; ugyanakkor a
