Századok – 1996

Folyóiratszemle - Foner Eric: A „szabadság” jelentése az emancipáció korában II/482

484 FOLYÓIRATSZEMLE szabadság közötti különbséget azáltal is, hogy teljesen eltűntek az amerikai életből az ún. szerződéses szolgák (elsősorban fehérek), akik egy meghatározott időre vállalták a szolgaságot, s így mintegy átmenetet képviseltek a szabad munkaerő és az életfogytiglan szolgaságra kényszerítettek között. A „piac forradalma" elősegítette a liberális individualizmus elterjedését is, valamint a szabadságfogalom azon „negatív" meghatározását, mely szerint a szabadság a külső megszorító körülmények hiánya. Ahogy a New York Journal of Commerce 1848-ban kijelentette: „ebben az országban a liberalizmus a kormányzati befolyás hiányát jelenti a magánszférára". Maga a „rabszolgaság" szó egyre tágabb értelmet nyert a politikai párbeszédben. „Bérrabszolgaságról" kezdtek el beszélni: sőt, John C. Calhoun és Georg Fitzhugh, mindkettő a rabszolgaság elszánt apologetája, az északi szabad munkásokat a „közösségek rabszolgáinak" bélyegezte meg. Ervelésük szerint a helyzetük reménytelenebb, mint a déli rabszolgáké, mert amíg az utóbbiakat a tulajdonosaik megvédik a külső világ kellemetlenségeitől, addig az előbbiek ki vannak téve a kíméletlen piaci törvényeknek. A családi kapcsolatok is, természetesen, helyet kaptak a vitában: megjelent a „szex rabszolgái" kifejezés a nőkkel kapcsolatban. A feminista abolicionisták nem maguktól találták ki az elnevezést: Mary Wollstonecraft már az 1790-es években beszélt erről, s Robert Owen, Frances Wright és a többiek kommunisztikus telepei, többek között, ezt a visszásságot szerették volna felszámolni. A rabszolgasággal való analógia egyben a helyzet orvoslását is kínálta: az emancipációt. Az emancipáció, ebben az összefüggésben, a politikai választójog megszerzését, a válási törvények liberalizálását, valamint az összes oktatási és gazdasági lehetőséghez való egyenlő hozzájutást jelentette. Nem meglepő tehát, hogy a rabszolganők váltak a totális elnyomás szimbólumaivá. Ugyanakkor viszont érdekes megemlíteni, hogy a fekete feminista abolicionisták, mint például Sarah Parker Remond, egyáltalán nem örültek a fenti törekvések egybekapcsolásának: a stabil családi élet számukra, akik megtapasztalták a rabszolgaság jelentette kiszolgáltatott helyzetet ezen a téren, különös becsben állt. Az abolicionisták ragaszkodtak ahhoz az elvhez, hogy a személyes szabadság fontosabb az állampolgárok vagyonszerző, vagy a politikai közösségek önkormányzatához való jogánál. Ennek érdekében, először az amerikai történelem folyamán, a törvény előtti egyenlőség elérését tűzték ki célul. A fekete abolicionisták pedig a „színvak" állampolgárság eszméjét hangoztatták és leszögezték: a rabszolgaság eltörlésének együtt kell járnia az afrikai-amerikaiak minden olyan joggal való felruházásával, lett légyen szó akár társadalmi vagy politikai jogokról, melyeket a fehérek élveznek. Az abolicionizmus talaján szerveződő Republikánus Párt egyik vezére, William H. Seward ki is jelentette: a szabadság az amerikai köztársaság „örök, szerves és általános" elve, a rabszolgaság pedig mindössze „aberráció" az állam történetében. A rabszolgaság szétzúzása vetette fel a legközvetlenebb formában a politikai jogok és a személyi jogok, valamint a személyes, a politikai és a gazdasági szabadság kapcsolatának kérdését. A polgáháborút követő években a Délen a fekete szabadságjogokat a lehető legszűkebben értelmezte a fehérek többsége: az ún. Fekete Kódexek megtagadták a színesbőrűektől a törvény előtti egyenlőséget, a politikai jogokat, és a különböző, látszólag a csavargás ellen hozott rendelkezésekkel törvénysértéssé emelték a munkaszerződések megszegését, azaz: a földbirtokosoktól (fehérektől) függő mezőgazdasági munkaerőt hoztak létre a korábbi rabszolgákból. Ebben a kérdésben még a republikánusok sem tudtak nagyon segíteni a felszabad ítottakon: hiába fogadták el a 13-ik és a 14-ik Alkotmánykiegészítést a rabszolgaság megszüntetéséről és a törvény előtti politikai egyenlőségről, semmit sem tudtak kezdeni a volt rabszolgák új gazdasági helyzetével. Mindössze egy, a Thaddeus Stevens vezetése alatt álló kisebbség hangoztatta, hogy a termelőeszközök tulajdona nélkül a valódi szabadság csak vágyálom. Az általános választójog mellett a gazdasági autonómiára is szükségük lett volna a színesbőrűeknek, ugyanis a rabszolgaság antitézise nem „egyszerűen" a szabadság lett volna, hanem az, ha a korábbi rabszolgák részt kapnak az ültetvényes osztály által élvezett politikai és gazdasági hatalomból is. Ez pedig nem történt meg. Eric Foner mindazonáltal nagy jelentőséget tulajdonít a Rekonstrukció (1865-1877) időszakának a szabadságeszme fejlődése szempontjából: bebizonyosodott ugyanis, hogy a szabadság elválaszthatatlan a tulajdonhoz való jogtól és a munkaerőpiacon való szabad verseny lehetőségétől. A rabszolgák emancipációja megszüntetett egy paradoxont az amerikai történelemben, de rögtön egy újat emelt a régi helyére: a politikai demokrácia és a gazdasági függés együttélését. Ezt a kérdést máig sem sikerült megoldani, s az Egyesült Államok