Századok – 1996

Történeti irodalom - Balkan Studies (Ism.: Niederhauser Emil) II/450

TÖRTÉNETI IRODALOM 451 azért többek között, mert Macedónia görög fogalmát Európa nem ismeri el. Egyébként a Habsburg-monarchia szétverését végzetesnek tartja. A Görögországtól távolabb eső területek vonatkozásában a görög szerzők jóindulatúan objektíveknek tűnnek. A szerb Duáan T. Batakovic (1992/2.) a jugoszláv kérdés történeti előzményeit tárja fel. Az egyes területek közt nagy volt a gazdasági szintkülönbség, az eltérő vallás is nehézségeket okozott. Tito kísérlete a nemzeti kérdés megoldására nem sikerült, mert csak kommunista elnyomást hozott, elsősorban a szerbeknek. A szerbek az egész időszakon keresztül a legrosszabb helyzetben voltak. A jóindulat mindegyik fél részérói hiányzott, így nem sikerülhetett a békés megoldás az ország fennmaradásával. Egyébként nem hiányzik a folyóiratból a görög önkritika sem. Eleftherios N. Botsas kimutatja (1992/2.), hogy Görögország sem makro-, sem mikroökonómiai szinten nincs még felkészülve, gazdasági egyensúlyhiánya miatt, az Európai Unióhoz való tényleges csatlakozásra. Ez az önkritika persze mit sem változtat azon, hogy a görög tanulmányok nagy többsége görög szempontból vizsgálja és értékeli a problémákat, mintegy Görögországot tekinti a Balkán központjának. Ugyanígy van ez persze a többieknél is. A román tudományosság nem szereti a Balkán fogalmát, külön intézete van Délkelet-Európa kutatására, szintén saját folyóirattal, s ez persze Romániát tekinti a Balkán (bocsánat: Délkelet-Európa) központjának és vezető hatalmának, ezt a szerepet a messzi múltba is visszavetítve. E megközelítésben a belgrádi Balkán-intézet sem marad el. Van-e hát Balkán-történet az egyes országok történetén túlmenően? Mert a Balkan Studies azt mutatja — s ezt jó néhány más ország példáján is lehetne igazolni —, hogy mindig van egy ország, amely jelentős szerepet játszik a félszigeten, s ezzel európai jelentőségre is tesz szert. Ha ettől eltekintünk, (Budapestről ezt könnyű megtenni), akkor végigpásztázva a történelmi fejlődést, a következőket látjuk: Az ókorban a félsziget a görög városállamokat jelentette, az ókori demokrácia szülőhazáját, aztán meg a római birodalmat, a Pax Romanát, amely valóban néhány évszázadra békés állapotokat, nyugalmat teremtett. Ez folytatódott a középkorban Bizánccal. Bizánc mindmáig vegyes fogadtatásra talált az európai történetírásban. Lehetett úgy tekinteni, mint a hanyatlás tipikus példáját (s akkor persze el kellett tekinteni attól, hogy ez a hanyatlás mintegy ezer esztendőig eltartott). Cselszövés, árulás, elnyomás, ravaszság — minden rossz levantin tulajdonság megtestesült benne, (ahogy — elsősorban Gibbon óta — a magára oly büszke Európa látta). De lehetett úgy is látni, s a múlt században kialakuló bizantinológia úgy látta, mint a kulturális nagyság példáját, a sötét európai századokban a civilizáció fénysugarát. Az igazság nyilván valahol a kettő között van, de talán közelebb az utóbbi állásponthoz. A Bizáncból kiszakadt államok a nemzeti történetírásban persze jó kalkulust kaptak, a felszabadulás a bizánci elnyomás alól a történelmi fejlődés nagy vívmánya volt. Hogy aztán ezek közül az egyik vagy a másik egy-egy korszakra szinte az egész félszigetet saját uralma alatt egyesítette, az a nemzeti látószög szempontjából hol pozitívum volt, (amikor éppen a bolgárok vagy a szerbek voltak az egyesítők), hol éppenséggel negatívum, hiszen nemzeti elnyomás mutatkozott éppen. Persze valakit, valakiket mindig elnyomtak; ezt a pesszimista jelzést is ki lehet olvasni a történelemből. Ha Bizáncelnyomást jelentett a görögök kivételével minden balkáni nép számára, még inkább így volt ez egyértelműen az oszmán birodalom vonatkozásában. Megint, Bizánchoz hasonlóan, a kettős értékelés: a negatív és a pozitív. Az erőszakosan asszimiláló, a népet kizsákmányoló, a nemzeti fejlődést évszázadokkal visszavető elnyomás. A másik oldalon a Pax Ottomanica, megint egy hosszú békés szakasz, nemzeti viszályok nélkül. Sőt, a mai török történetírók éppenséggel gazdasági fejlődésről is beszélnek a városokban, s felemlegetik a jobbágyság hiányát, hiszen forma szerint az csakugyan nem létezett. Megint középen van az igazság, ezúttal esetleg az első felfogáshoz közelebb? Ami az oszmán birodalmat felváltotta, az a nemzetállamok létrejötte a 19. század során. A nemzetállam megfogalmazás kissé eufemisztikus. Hiszen az első évtizedekben az ország nem terjedt ki a nemzet minden tagjára, sokan azon kívül rekedtek. Amikor meg idővel mind csakugyan az országhoz tartoztak, sok egyéb náció is, velük együtt. A függetlenség forma szerint megvolt csakugyan. Más kérdés, hogy valójában a nagyhatalmak döntötték el az államok sorsát, azok adtak nekik uralkodókat. Az első világháborúig még inkább kollektíván felügyelték őket, utána a franciák próbálkoztak az egész terület befolyásolásával, azután a németeknek ez sikerült is átmeneti időre, a Szovjetuniónak pedig majdnem egy fél évszázadra, igaz, hogy ebből Görögország kimaradt. A balkáni országok eléggé elmaradottak voltak ahhoz, hogy a szovjet minta követése még valamit lendíthessen is rajtuk gazdasági téren. A szellemi szabadság hiánya pedig kevésbé érződött itt, ahol a hatóság, a király vagy a pártfőtitkár amúgy is tisztelt és félt tényező volt mindig is. A