Századok – 1996
Közlemények - Tokody Gyula: Magyarország integritása és a német diplomácia 1918/19-ben II/383
MAGYARORSZÁG INTEGRITÁSA ÉS A NÉMET DIPLOMÁCIA... 393 kormányt arra, hogy a Duna és a Száva vonalán tartózkodó „német egységeket haladéktalanul utasítsa a fegyver letételére és a hadianyag kiszolgáltatására". A felszólítás alapjául a külön magyar fegyverszünet provizórikus feltételei szolgáltak, amelyeket az ekkor már Újvidéken tartózkodó magyar fegyverszüneti bizottság Franchet d' Espèrey tábornoktól előzőleg megkapott.20 A magyar hadügyminisztérium átiratáról a berlini Külügyi Hivatal azonnal tájékoztatta a Legfelső Hadvezetőséget, a porosz hadügyminisztériumot, valamint Mackensen tábornokot. A bukaresti kirendeltség vezetőjét pedig a német külügyi államtitkár — Wilhelm Soif— személyesen utasította, hogy „a súrlódások minden körülmények között elkerülendők", mert Németország ugyan valóban .jóindulatú álláspontot" foglal el az erdélyi kérdésben, de nem óhajtja a „nyílt szembekerülést Magyarországgal" sem.21 Solf utasítása összhangban volt a Legfelső Hadvezetőség álláspontjával, amely szerint „halogatni kellene a magyar hadügyminisztérium követeléseinek teljesítését".2 2 A német fegyverszüneti tárgyalások ugyanis a megkezdés előtt álltak, s így remélni lehetett, hogy a Mackensen-hadsereg elvonulásának kérdését az egész német hadsereg demobilizálásának részeként újra megvizsgálják és új határidőt szabnak meg a végrehajtás számára. A Padovában előírt november 19-i határidőt azonban Compiègne-ben nem módosították: Franciaország nem engedélyezte a nyugati frontra megszabott november 26-i időpont kiterjesztését aMackensen-hadseregre. Sőt a Compiégne után két nappal aláírt belgrádi konvenció is megerősítette a Padovában előírt határidőt, s így a Károlyi-kormány elsőrendű kötelessége maradt továbbra is az országban tartózkodó német katonaság leszerelése, eltávolítása, illetve internálása.23 Am a konvenció aláírásakor már csak egy szűk hét állt a kormány rendelkezésére ahhoz, hogy ezt a nehéz feladatot végrehajtsa, amelyet az antant erőteljesen szorgalmazott ugyan, de lényegesen befolyásolni nem tudott. Leginkább még Románia határozott fellépése gyorsíthatta volna fel az eseményeket, de a román kormánynak ez nem volt különösebben érdeke, s ereje sem lett volna hozzá. Már november 5-én közölte ugyan Mackensennel, hogy a visszavonuló német csapatok nyomában a román hadsereg behatol Erdélybe, de ez még a németbarát román kormány részéről hangzott el, közlése tájékoztatást, nem pedig nyílt fenyegetést jelentett. Azt azonban jelezte, hogy erre az időpontra már az antant-hatalmak ismét elfogadták Romániát szövetségesüknek, s bár hivatalosan még hetekig nem tisztázódott, hogy a román katonai erőket is az antant-hadsereg részének kell-e tekinteni, nyilvánvalóvá vált, hogy részben vagy egészben ismét akceptálták az 1916-os titkos szerződésben elismert erdélyi aspirációkat. Mindamellett Mackensen és a román hadsereg között egyfajta hallgatólagos együttműködés jött létre: az előbbi tudomásul vette Erdély fokozatos román megszállását, az utóbbi viszont nem gördített akadályokat a németek kivonulása elé. * Az erdélyi kérdés alakulása nemcsak azt bizonyította, hogy a Mackensenhadsereg erőszakos eltávolítására a magyar kormány nem lett volna képes, hanem
