Századok – 1996

Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273

A BRIT KÜLPOLITIKA ÉS A „MAGYAR KÉRDÉS" 1914-1946 3 319 tátott tárgyalások egyik alapkikötéseként említette a „megszállt területek viszszaadását", s Magyarországról szólva ezt kiegészítette azzal, hogy a szovjet kormány „nem tekinti teljes mértékben igazolhatónak a Németország diktátumával 1940. augusztus 30-án Bécsben hozott úgynevezett döntőbírói ítéletet, amely Magyarországnak juttatta Észak-Erdélyt".136 1943 nyarán és őszén a Foreign Office referensei több alkalommal megvitatták a szovjet és a brit álláspont közötti különbségeket. Ezeknek a tárgyalásoknak az eredője az az 1943. szeptember 22-i feljegyzés lett, amelyet Frank К Roberts osztályvezető állított össze a Teheránt megelőző moszkvai külügyminiszteri értekezletre utazó Eden számára. Egy „szélesebb körű államszövetség létrehozását" Magyarország részvételével ez az anyag még mindig brit politikai érdeknek és célnak tartotta, hozzátéve azonban, hogy a „szovjet állásfoglalás mind ez ideig kedvezőtlen". Az 1938-40-es belső állásponthoz vagy az 1941-42-es oxfordi ajánlásokhoz viszonyítva határozott visszalépés tükröződött azonban a dokumentumban Magyarország határait illetően. A rövid összefoglalás alapját képező anyag (The Future of Hungary) így kezdődött: „Mint ellenséges állam Magyarország jövendő határai kérdésében nem tarthat igényt különös kíméletre, elsősorban ott, ahol ez a kérdés szövetségeseinket, Csehszlovákiát és Jugoszláviát érinti." Bár elvileg Roberts is úgy gondolta, hogy kívánatos lenne „a trianoni helyzetet azzal enyhíteni, hogy jelentős számú magyar lakost juttatunk vissza Magyarország határai közé, akár területek visszacsatolásával, akár lakosság-áttelepítéssel", ennek határozott támogatását Jugoszláviával és Csehszlovákiával szemben nem tartotta brit érdeknek, s így indokoltnak sem. A román-magyar területi vitában viszont — miután két ellenséges államról volt szó — az addigi brit álláspontnak megfelelően továbbra is valamilyen kompromisszumos megoldás elérése maradt a cél. „Az egyetlen tartós megoldás —fogalmazott Roberts — valószínűleg a független Erdély visszaállítása lenne." Abban az esetben, ha ez nem lenne megvalósítható, az oxfordi szakértőkhöz hasonlóan ő is Erdély felosztását javasolta Magyarország és Románia között széleskörű lakosságcserével egybekötve. ha nem sikerül Erdély kérdését megoldani, akár autonómiával, akár magyar és román zónákra osztásával... —jövendölte —, akkor lehetetlen eltüntetni a magyar revizionizmus rémét, és Magyarországot a Duna-medence megbízható és békés tagjává integrálni." A méltányosabb és ezért várhatóan tartósabb megoldás akadályát — a konföderációkhoz hasonlóan — Roberts Erdély ügyében is a szovjetekben látta, akikről 1941 vége óta tudták, hogy álláspontjuk „inkább Románia javára hajlik".137 Az 1943. októberi moszkvai külügyminiszteri értekezlet olyan részletkérdésekkel, mint Magyarország határai nem foglalkozott. A konföderációk ügye azonban újfent napirendre került, s a tárgyalások során Molotov ismét világossá tette, hogy a Szovjetunió semmiféle cordon sanitaire-re emlékeztető államszövetséget vagy államszövetségeket nem fogad el Közép- és Kelet-Európában.138

Az, hogy lesz-e a britek és az amerikaiak által egyaránt támogatott konföderációs tervből valami, ezek után egyetlen dolog függvénye volt: azé, hogy a franciák, majd a németek után a háborút követően mely hatalom fogja ellenőrlése alá vonni я térséget. A briteknek és az amerikaiaknak ugyan messzemenően érdekükben állt